Ma akkor eljött augusztus harmincadika, és meg is nyitom a blogom kapuit.
Köszönöm az öt feliratkozót, amit eddig kaptam.
Jó olvasást: Zsana
_____________________________________________________________________
______________________________________________________________________
Első fejezet:
Szeptember harmadikáról
A karomnál fogva ráncigáltak. Eleinte nagyon zavart, küszködtem ellene,
rugdalóztam, ficánkoltam. Csakhogy minél többet ellenkeztem, annál erősebben szorítottak.
Lassan elszorították a vérkeringésemet, ezért kénytelen voltam belenyugodni,
hogy ők nagyon is ragaszkodnak ahhoz, hogy lefogjanak. Ami azt illeti, jogos
volt az aggodalmuk, hiszen valóban megpróbáltam volna elfutni.
Egy
szobához értünk, ahol egy hatalmas íróasztal mögött egy már-már kopaszodó,
középkorú férfi ült. Fél kézzel az asztalon könyökölt, a fejét a kézfején
pihentetve. A másik kezével intett, hogy üljek le az előtte lévő székre. A két
gorilla elengedett, jobban mondva ellökött, és én pedig lazán az asztalhoz
lépkedtem. Levágtam magam a székre, és amolyan „Mi van, mit akarsz?!” nézéssel
az előttem ülő idegenre meredtem. A szobában nem volt túl nagy a fény,
mindössze csak az íróasztalon lévő lámpa világított. Az idegen arcára pont
árnyék vetődött.
A férfi végigmért, előrébb hajolt, és így a
lámpa fénye megvilágította az arcát. Kerek fej, egérszemek, őszes borosta. Az
öregedés jelei már meglátszódtak rajta, a szeménél a szarkalábak meglehetősen
erősen rajzolódtak ki. Miután eleget legeltette rajtam a szemét, halványan
elmosolyodott. Kihúzta magát a székén, feltűrte az ingje ujját, és lágy,
csevegő hangon megszólalt.
- -Te lennél Lilien, ha nem tévedek. Már pedig én nem szoktam
tévedni, ugye fiúk? – fordult az ajtó mellett álló két kigyúrt gorilla felé, akik
egyetértően bólogattak.
Én nem
mondtam semmit, vártam, hogy végre a lényegre térjen. Egy kis szünetet tartott,
majd folytatta a kis beszédét, azzal a mézes-mázos hangjával.
- - Téged vádolnak harminchárom ember megölésével, és nyolc ember
súlyos megsebesítésével. Ebben az intézményben a hozzád hasonló problémás
gyerekeken segítünk. Engem Floyd Georgeman-nek hívnak, nyugodtan szólíts a
keresztnevemen, én is azt teszem veled, és a többiekkel. Nektek, gyerekeknek,
nem való börtön, nektek idebent – ennél a résznél előre hajolt, és egyenesen a
fejemre mutatott – van a probléma. A fejetekben, bizony! Ugyan, olyan súlyos
esettel, mint te, ritkán találkozom, ettől függetlenül te is idevaló vagy. Ha
jól viselkedsz, elengedünk. Nem rögtön, sőt, nagyon-nagyon sok idő után. De
kitartás! Ha te együttműködő vagy, mi is együttműködőek vagyunk. Ez az elvem,
drága Lilien.
Összefont karral hallgattam, ahogy beszél. Az
arcán széles vigyor ült, miközben magyarázott.
-
Most pedig, először elbeszélgetünk egy kicsit. Csak meséld el, mi
is történt szeptember harmadikán, az iskolában. Meséld el szépen, mintha egy
régi jó barátod lennék. Hiszen én tudom, drágám, hogy egyhamar nagyon is jó
barátok leszünk. Tehát, mesélnél nekem egy kicsikét?
Egész idáig ő beszélt, most úgy tűnt, eljött
az ideje, hogy én beszéljek. Úgy döntöttem, elmondom neki az egész történetet
őszintén, hogy tudja, kivel áll szemben. Tudnia kellett, ki Lilo, és tudnia
kellett azt is, hogy Liloval nem érdemes játszadozni.
- - Örömmel mesélek. Szeptember harmadikára kíváncsi? Hát, igen, az
egy elég piros betűs nap volt az életemben, sőt, még mindig az. Aznap volt,
hogy igazán szabaddá váltam, akkor éreztem igazán, hogy élek. Megszabadítottam
a világot azoktól, akik nem érdemelték meg az életet. Apám rendőr, mint maga
azt biztos jól tudja. Ő pénzbírságokat, és börtönbüntetéseket szab ki. Én is
egyfajta rendőrnek vallom magam, csak az én büntetésem a halál. A
leghatásosabb, amit be lehet vetni. Az embereknek bűnhődni kell! És én tettem
róla, hogy bűnhődjenek a túlvilági, sanyarú, csonka életük során. Arra
kíváncsi, hogyan tettem meg? – néztem kérdően Floyd-ra, aki egy bólintással
igent jelzett, így folytattam – Elloptam apám pisztolyát, ilyen egyszerű.
Elloptam, és szeptember harmadikán diadalmasan, emelt fővel érkeztem az
osztályterembe. Megöltem őket, egytől-egyig. Ki akartak rohanni, de én bezártam
az ajtót – nevettem fel gúnyosan, egy hangos, erőteljes kacajjal – Egyikük
kiugrott az ablakon, de ugyan már, a harmadik emeletről? Nem értem, mit
képzelhetett az a szerencsétlen. Továbbá pár tanárra is büntetést szabtam ki,
némelyikre a méltó, végső büntetést, némelyikre pedig csak egy kis semmiséget,
egy kis vagdosást. Ó, hát persze, tőrt is vittem magammal, természetesen – itt
elgondolkodtam, és azon töprengtem, mit is mondhatnék még – Sokan könyörögtek
az életükért. Az utolsó perceiben ismerjük meg az embert igazán. Egyik
osztálytársam például a társa mögé akart bújni, hogy a másikat öljem meg előbb.
Micsoda gyáva, gerinctelen húzás! – szörnyülködtem. Hatásszünetet hagytam, majd
eszembe jutott még valami – Az egész alatt, hogy még megrázóbb legyen mindenki
számára, az iskola hangszóróiból üvöltött a zene. Sokan a fejüket fogták, és
zajnak nevezték, amikor még régebben kikönyörögtem a suli rádiósoktól, hogy
játsszák le azt, amit én szeretnék. Zajnak, és értelmetlen hörgésnek nevezték.
Hát most az életük utolsó perceiben ezt hallgathatták! – mondtam feldúltan.
Újabb csönd következett. Floyd rezzenéstelen arccal figyelte minden mozdulatom,
és érdeklődve hallgatta szavaim – Szóval, ennyi volt az én történetem. És ha megkérhetem, ne Liliennek, hanem csak
Lilonak szólítson – fűztem hozzá mosolyogva.
Floyd láthatóan meg volt döbbenve. Sejtettem,
hogy még nem volt dolga tömeggyilkos kamasszal. Normál esetben maximum
egy-kettő embert öltek meg az ő intézményében javulgató fiatalok. Az én
történetemből egy címlap sztori lett, igazi botrány tört ki az egész világon. A
hír, hogy egy tizenöt éves kamaszlány ennyi embert megölt alig pár óra alatt, futótűzként
terjedt.
A tekintetem most a két őrre tévedt. Feszült
arcizmokkal figyeltek, úgy tűnt, mintha azt várnák, hogy az egyik pillanatban
felpattanjak, és újabb szökési kísérlettel próbálkozzak. De mivel én teljes
mértékben tisztában voltam azzal, hogy esélyem se lenne a szabadulásra, így nyugodtan,
lazán üldögéltem a kicsit kényelmetlen székben.
- - Khm – köszörülte meg a torkát Floyd – Tehát, kedves Lilo. Akkor
most megmutatjuk neked a szobádat. Megkockáztatjuk, hogy lesz három szobatársad,
de ha egyetlen újjal is hozzájuk érsz, akkor kénytelenek leszünk zárt osztályra
küldeni. Én bízom benned, Lilo. Ha visszaélsz a bizalmammal, akkor nagyon,
nagyon rossz dolgok fognak történni. A programokra visszatérve. Holnap reggel
hatkor ébresztő, fél hétkor reggeli, hétkor közös futás az intézmény parkjában.
Fél nyolckor pihenő nyolcig, majd nyolctól tíz óráig tanóra. Tíz és fél
tizenegy között tízórai szünet, fél tizenegytől délig csoportterápia. A
csoportok listája ki van tűzve a hall falára, majd nézd meg, ha érdekel. Déltől
egyig tornaóra, egytől fél kettőig ebéd. Fél kettőtől háromig
szabadfoglalkozás. Háromtól hatig tanóra, öt perces szünetekkel. Hattól hétig
vacsora, ez általában hosszabb, mint a többi étkezés. Héttől nyolcig választanod kell egy szakkört,
ez kötelező. Nyolctól szabad foglalkozás, egészen fél kilencig. Fél kilenctől
érvényes a kijárási tilalom, és tíz órától lámpaoltás. Ajánlom figyelmedbe az
intézményünk szabályzatát. Elolvasni, megtanulni, betartani, megszeretni.
Apropó, számodra több szabadfoglalkozás alatt a pszichiáternél leszel –
duruzsolta Floyd.
- - Akkor az úgy nem igazán szabad foglalkozás… - kötekedtem kissé
sértődötten.
Floyd
felnevetett.
- - Valóban nem, kedvesem, valóban nem. Csakhogy te megöltél több
tucat embert, és van valami aprócska… bibi a fejedben. Ezt a bibit márpedig meg
kell szűntetni, minél hamarabb.
Fújtatva
vettem a levegőt. A vérnyomásom az egekbe szökkent. Hirtelen nagyon mérges
lettem, és feldúlt. A kezemmel a szék karfáját szorítottam. Floyd észrevette,
hogy a kezem szinte már fehér, annyira szorítom a széket.
- - Van ezzel valami problémád, drága Lilo? – kérdezte óvatos,
tapintatos hangon.
Kifújtam a levegőt. Lehunytam a szemeimet. Meg
akartam nyugtatni magamat, és erre mindig azt találtam a legjobb módszernek,
hogy elzárom magamtól a külvilágot. A hangokat, a képeket, mindent. Pár perc
merengés után, amit Floyd türelmesen várt ki, megszólaltam nyugodt, kimért
hangon.
- - Semmi probléma. Minden tökéletes! – erőltettem magamra egy
műmosolyt.
