Nyolcadik rész

Helló, drága Olvasóim!
Azon töprengtem, hogy tegyek-e ki képet a szereplőkről. 
Ki is raktam egy szavazómodult, amit a jobb oldali sávban találhattok.
Kíváncsian várom a véleményeteket!
Ami pedig az új részt illeti, itt van, tádám, egy újabb visszatekintést alkottam.

___________________________________________________________________

Nyolcadik fejezet: Olivia, drága Olivia

Három évvel korábban

-          -Lily! Nincs becipzárazva a hátizsákod…! – figyelmeztetett az egyik osztálytársam, Olivia, miközben az iskola kijárata felé igyekeztem.

 Mivel nem reagáltam rá, Olivia utánam rohant. Úgy tűnt, nem adta fel. Kicsit csodálkoztam, hogy ilyen segítőkészszerűen viselkedett, mivel az azelőtti szerdán testnevelés órán még piszkált, amiért a kosarazásban nem vettem aktívan részt, és az ő csapatába kerültem. Utáltam kosarazni, alacsony voltam, és vékonyka, így mindenki csak fellökött, eltaposott, mint egy jelentéktelen kis férget szokás. Olivia pedig érthetetlen módon rendkívül fontosnak vélte, hogy az ő csapata nyerjen, még ha csak egy szimpla iskolai testnevelésóráról is volt szó. Én sosem voltam az a versengős típus.

  A lány megragadta a táskám, és már azt hittem, hogy be fogja cipzárazni, amikor egy hirtelen mozdulattal kirántott belőle egy tárgyat. Annak a babának a fejét, amit még az oviban szereztem.

-          - Te beteg állat, miért van egy babafej a táskádban? – csodálkozott, kínosan röhögcsélve, kezében tartva a kócos fejet, hiszen én nem fésülgettem, és a régen szép, fürtös szőke baba addigra már egy kócos, koszos kis fejjé vált. Az egyik szeme már kiesett a hanyagságom és a figyelmetlenségem miatt.

-          - A gyerekkoromra emlékeztet – mondtam teljes nyugalommal.

 Felfelé fordított tenyérrel kezet nyújtottam, jelezvén, hogy kérem vissza azt, ami az enyém. Olivia nevetve pillantott a kezemre.

-        - Azt hiszed, visszaadom? Hah! Máskor húzd be a táskád cipzárját, Lily drága – kacagott vidáman, és szökdécselve tovább ment. Nem futottam utána, csak egy helyben néztem őt, ahogy elhalad mellettem.

-          - Ezt még megbánod! – kiáltottam utána, de ő nem foglalkozott velem.

  Olivia nem először, és utoljára piszkált engem aznap. De ha nem is piszkált, akkor csak flegmán méregetett, vagy undorodva lépett arrébb tőlem, mint egy darab szartól szokás. Egy idő után, engem már a puszta jelenléte is feszélyeztetett, és Olivia egy külön fogalom lett a szótáramban, ami azt jelentette: ribanc.

Szeptember harmadikán

 Olivia folyamatosan beszólogatott, hiszen ha valaki, akkor ő igazán úgy érezte, hogy megteheti. Egy hercegnőnek, sőt, királynőnek képzelte magát, akinek az alattvalói az osztály nagy része alkotta. Aki nem hódolt be neki – mint például én – az pórul járt, hiszen Olivia minden energiájával azon volt, hogy megkeserítse a hozzám hasonlóak sorsát.

 Pont ezért volt annyira gyönyörű, örömteljes dolog az ő meggyilkolása. Ő volt az, aki igazán megérdemelte. A bosszú, az édes bosszú, a halálakor beteljesült, akárcsak egy aranyos kis tündérmesében.

  Emlékszem minden szóra, mozdulatra…

-          - Lily…. Kérlek ne….! – szipogta a lány tőlem hátrálva. Idegesített, hogy még mindig nem tanulta meg, hogy én nekem nem Lily a nevem. Utáltam, ha Lily-nek szólítottak.

  Hátraesett egy földön heverő hátizsákban, ami trehányul a padsorok közötti útra volt ledobva. Olivia levegő után kapkodott, és a földön kúszva próbált előlem menekülni. Én csigalassú léptekkel mentem felé, minden pillanatot kiélvezve. Szegény kis Oliviám, félelmében úgy remegett, mint a nyárfalevél.

  Úgy döntöttem, neki hosszú halált szánok. Addigra már az osztály nagy része halott volt, a hullák üveges tekintettel meredtek a plafonra, szanaszét az osztályteremben.  Oliviat nem fogom lelőni, döntöttem el. A pisztolyomat a derekamra kötött tartójába csúsztattam, amit még szintén apámtól csórtam. Olivia azt hitte, megkímélem az életét. Egy „köszönöm”-félét hebegett, mire én csak kinevettem. Azt hitte, hogy komolyan kivételezek vele? Pont vele? Ugyan miért, mégis miért tennék olyan ostobaságot?

  Olivia értetlenül, buta tekintettel bámult rám. Az arcán vastagon állt az alapozó, amitől az feje egy kicsi narancssárgás beütést nyert. Szemei körül vastag, sötét, csillogó festék volt. Szempilláit alig tudta lecsukni, olyan nehéz lehetett a sok máztól. Mindig is érdekelt, hogyan szokott pislogni. Most a nagy hévben, könnyes szemeit elkente kezeivel. Elmaszatolta az egészet. Szerintem az az elmaszatolt smink is jobban nézett ki, mint az a szépen megcsinált hányás, amit gondosan magára mázolt aznap reggel.

  A ruhája a szokásos volt, cicanadrág, top, Nike cipő, karkötők, nyaklánc. De most a fehér, nagy dekoltázsú pólóján volt pár vércsepp, ami akkor fröccsenhetett rá, amikor az egyik osztálytársamat megöltem. Nem szándékosan piszkoltam össze a kis toppocskáját, de ahogy utólag végigmértem, megállapítottam, hogy véresen sokkal jobban néz ki.

  Előhúztam a késem, mire a lány hirtelen felsikított. Tudta, jól tudta, milyen sors vár rá. Sipítani kezdett, azt üvöltözte inkább lőjem le, mintsem hogy leszúrjam. De abban nem találtam túl nagy élvezetet, én szórakozni, játszani akartam, na meg persze bosszút állni a több éven át tartó piszkálásomért. Félelemtől remegve igyekezett menekülni előlem a földön fekve, de sarokba szorítottam. Kuncogtam, ami úgy tűnt, őt csak még jobban megijesztette. A táskámból pár kötelet előhúztam, hogy ne legyen gond a ficánkolással. Rákényszerítettem, hogy guggoljon le, és úgy kötöztem meg az izgő-mozgó végtagjait.

  Nem tapasztottam be a száját, hagytam, hadd sikítson. Szépen lassan, elkezdtem az arcán végighúzni az éles késemet. Olivia nem sikított, hanem elcsukló hangon ezt hebegte:

-          - Adtam a szendvicsemből… Kérlek… Ne ölj meg! – könyörgött.

-        - Te ribanc! – üvöltöttem – Hogy merészeled… – kezdtem el feldúltan, és annyira mérges lettem, hogy belé döftem a kést, egyenesen a szívébe. Kihúztam, majd vissza, majd újabb lyukakat okoztam rajta a késemmel. Teljesen elborult az agyam, mérgesen döfködtem a testét hatalmas hévvel.

  Hogy miért? Oh. Amikor állítólagosan „adott a szendvicséből”, a mustáros, majonézes, krémes izét hozzám vágta. Olyan lett a hajam, a pólóm, mindenem. Még a könyvemre is ment pár csepp mustár, ugyanis épp olvastam, mikor megtörtént az „adomány”. Iszonyú megalázó volt, de én csak csöndben tűrtem, és tűrtem, és tűrtem.

 Olivia úgy tűnt mégsem olyan buta lány, legalábbis úgy könyveltem el. Ha nem mondja a szendvicses incidenst, én rendesen megkínzom, addig, hogy könyörögjön a halálért. Így viszont rögtön meghalt, és a döfködések, amiket később csináltam, egy élettelen testtel törtétek. Nem hallhattam Olivia sikolyát túl sokáig, nem élvezhettem, ahogy levegőért kapkod, mert fulladozik a sok sebtől. Ehelyett csak egyhelyben feküdt, nem moccant soha többet.

Hetedik rész

Hetedik fejezet: A tizenhármas csoport

 A futás után lezuhanyoztam, átöltöztem, és mehettem is a tanórára. Én általában véve jó tanuló voltam, tanulgattam rendesen a suliban. Itt a tanítási szint viszont a béka segge alatt se volt, ha szabad így fogalmaznom. Az óra nagy része fegyelmezéssel ment el, hiszen egyes fiatalok nem tudták korrigálni magukat. Én mindig is nyugis diák voltam, csendben üldögéltem a hátsó padban. Most is ezt csináltam. Beszélni se tudtam senkivel, mert senkit sem ismertem az osztálytársaim közül, és amúgy is, egy személyes padok voltak. Mondjuk a padok másoknak nem volt akadály, gátlástalanul üvöltöztek egymásnak mindenféle kellemetlenkedés nélkül. A tanár pedig csak szidott, szidott, és fenyegetőzött. Többször is említette a „bünti szobát”, amitől valahogy mindenki rettegve elhalkult pár perc erejéig. Egy kis idő után persze újra beszélni kezdtek, elfelejtve a fenyegetőzést.

  A bünti szoba egyből megmozgatta a fantáziám, ahogy azt az ilyesmi dolgok szokták nálam. Beugrottak a középkorú kínzóeszközök, amiket még a két évvel ezelőtti osztálykiránduláson láthattunk egy múzeumban. Ó, milyen nagy figyelemmel kísértem végig a múzeumnak azon részlegét! Boszorkánymaszk, fejprés, krokodil olló, júdásbölcső, spanyolcsizma, lofat, és még sok minden más. Brutálisabbnál brutálisabb kínzóeszközök. Persze, amellett, hogy valamiért örömmel töltött el ezen tárgyak gondolata, megijedtem, hiszen mi van, ha ezeket rajtam alkalmazzák? Az már kevésbé lenne élvezetes.

 A pár órás tanulás után pedig következett a csoportterápia. Én a híres-neves tizenhármas csoportba kerültem, hiszen én rendkívül súlyos esetnek számítottam. Az egész nagyon fura volt, olyan volt, mint egy egyetemista sátánizmussal foglalkozó szekta. Az alagsorban volt, egy picinyke, szűkös kis szobában. Cameron-nal mentünk együtt oda, elkísért egészen az osztályteremtől.

 Út közben a terápiáról magyarázott. Azt mondta, szerinte nem százas a terapeuta, mert össze-vissza beszél minden spirituális zagyvaságról. Őt már nagyon zavarja, de állítólag a többi csoportnál sokkal rosszabb a helyzet, mert ott kíméletlen szigorúság van. Nem találtam túl értelmesnek, hogy pont a legsúlyosabb elméjű diákoknak jut a leglazább terapeuta, de Cameron-ra hagytam a dolgot.

  Mikor beléptem az alagsor hármas szobájába, meglepődve néztem körül. Talán két percet késhettünk, így már a létszám teljes volt, mindenki ott volt aki a csoportba tartozott. Az egész szobában gyertyák világítottak. Csak egyetlen egy, piciny kis ablak volt, de az le volt takarva, így csak a gyertyák fénye ragyogott a szobában. A padlón volt egy kör alakú szőnyeg, ami körül párnák voltak le téve, és a többiek azon ültek. Cameron-t követve én is helyet foglaltam az egyiken.

 Érdeklődve pásztáztam végig a szememmel a társaságot. Vegyes volt a felhozatal, mondjuk így. Volt ott kicsi is, nagy is, aranyoska is, és démoni kinézetű is. Mellettem egy tíz éves forma kislány ült, két copfba fonott hajjal, végén szalagból készült masnival. Furcsállóan méregettem, hogy ő meg mégis milyen jelmezbálba készülhet ilyen frizurával, és azzal a kötényecskével, amit az egyenszoknyára kötött. Észrevette, hogy figyelem. Lassan rám nézett, azokkal a hatalmas szemeivel.

 Már épp teljes zavarodottságban lettem volna, mikor az ajtón belépett egy hosszú szoknyás, göndör hajú szőkeség, és duruzsoló hangon megszólalt.

- Sziasztok – köszönt mosolyogva, és helyet foglalt a legkényelmesebbnek tűnő helyen: a babzsákfotelen.

Eléggé kitűnt ez a szoba az intézmény többi részétől, hiszen ez valahogy modernebb volt, vagy nem is tudom. Kicsit olyan indiai hangulata volt. De egyáltalán nem tetszett nekem.

-Jó napot kívánok – köszönt mindenki kórusban, mire elégedetten bólintott a szőke.

-A mai napon új társunk érkezett. Mutatkozz be szépen, kedvesem – fordult felém.

A tekintetek rám szegeződtek, én pedig pánikolva gondolkodni kezdtem. Nem tudtam, mit mondjak. Ki vagyok? Mit szeretek? Jó kérdés. Egy pillanatra még a nevemet is képes voltam elfelejteni, majd mikor már nagyon kínos volt a csönd, gyorsan megszólaltam.

-Lilo vagyok.

-Én pedig Ms. Drew. Mesélj magadról, Lilien.

-Nem szeretem, ha Liliennek hívnak – feleltem ingerülten.

-Én pedig nem szeretem a béna beceneveket – nevette el magát Ms. Drew, mire kelletlenül elmosolyodtam, és Cameronra pillantottam. Ő látszólag leszarta az egészet, és csak a terápia végét várta – Na jó, akkor a legjobb lesz, ha most el kis kezdjük az órát.

Rémhosszúnak tűnt, amíg befejeződött a terápia. Mindenféle csapatépítő játékos szarságot csináltunk, ami nem volt se vicces, se kreativitásfejlesztő, se érdekes, se semmi. A végére nagyon elegem lett már belőle. Mrs. Drew pedig látszólag nagyon megutált, bár ahogy elnéztem, ő az egész csoportot utálta, kivétel egy bizonyos Edmund nevű, sápadag arcú, sötét hajú fiút, aki a leglelkesebb volt a társaságban. Volt, amikor vele voltam párba az egyik feladatnál, és a fiú idegesítően sokszor ért hozzám.

Sokszor néztem a mellettem ülő fonott copfos kislány felé, aki mindig ugyanolyan komor ábrázattal meredt előre, és nagyon ritkán szólalt meg. Valószínűleg észre vette, hogy sokat bámulom, mert elég feltűnő volt.

Cameron a terápia végén elhívott, hogy beszéljünk kettesben. Megvártuk, míg mindenki felsétál a lépcsőn, és ketten maradtunk az alagsorban. Előkapott egy hatalmas kulcscsomót a zsebéből, és a folyosó végén lévő ajtóhoz sietett.

- Mit csinálsz? – kérdeztem érdeklődve.

- Mutatok valamit – kacsintott rám.

 A kulcsot ügyesen a zárba helyezte, és úgy tűnt, a régi szerkezet megmakacsolta magát, hiszen vagy két percen keresztül szitkozódva rángatta a kilincset. Végül nagy nehezen kinyitotta, és szó szerint beesett a szobába. Követtem őt. Vaksötét volt, ő pedig fogta, és becsukta maga után az ajtót. Megijedtem. Attól féltem, hogy valami intim dolgot fog velem csinálni, amihez semmi kedvem sincsen. Kinéztem volna belőle.

 De nem azt csinálta. Elővett egy öngyújtót, aminek a lángja hirtelen lobbant fel, és világította be halványan a szobát. Az első dolog, amit megpillantottam, az vagy három, vagy több patkány volt.

- Miért nem ijedtél meg? Azt hittem meg fogsz. Vagy legalább undorodsz– mondta játékos csalódottsággal.

- Sajnálom, számomra ez nem ijesztő.

- Mondtam már, hogy furcsa vagy? – nevette el magát, mire én csak bólintottam.

 A zsebéből előhúzott egy kis kenyérszeletet. Eddig volt egy kulcscsomó, egy öngyújtó, és egy kenyérszelet abba a zsebbe. Mégis mi lehet még, töprengtem.

 Cameron leguggolt a patkányokhoz, kinyújtotta feléjük a kezét, hagyta, hogy leegyék róla a kenyeret. Vidáman figyelte a nagydarab állatokat, mintha csak a hörcsögeit etetgetné otthon. Ehhez képest egy alagsorban volt, patkányokkal.

- Ki akarják irtani őket. Már megvették a patkánymérget. De megoldottam. A patkányméreg tartalmát kicseréltem, és a mérget meg eltettem a szobánkba, egy vizes palackba. Nem hagyom, hogy megöljék őket – mondta, még mindig a kisállatait nézegetve.

- Jól tetted – bólintottam megértően.

A fiú elmosolyodott, és felnézett rám. Figyelt engem, szinte pislogás nélkül. Felguggolt. Közelebb lépett hozzám. Azt hittem, meg akar csókolni, mert egyre csak közeledett, és közeledett. Éreztem a meleg, cirógató leheletét az arcomon. Majd hirtelen hátrált. Én pedig csak álltam, mint egy darab fa.

- Mennünk kéne tesire – mondta váratlanul.