2015. április 19., vasárnap

Kilencedik rész


Kilencedik fejezet: Roberts professzor

 Testnevelés óra és ebéd után a többieknek szabadfoglalkozás következett, nekem pedig a pszichológus. A testnevelés órát nehezen szenvedtem végig. Katonás szigor ült végig az órán, és szinte végig kellett futnunk az egészet. A többi növendék már egészen hozzászokott, én viszont teljesen kifulladtam, kimerültem. A tornatanár minden alkalommal rám ordított mikor lelassítottam, és fizikai bántalmazással fenyegetőzött. Egyszer kikötöződött a cipőfűzőm, és be akartam kötni, a tanár rám üvöltött, hogy fussak tovább, az én hibám, ha elesek benne. Az öltözőben többen is elmagyarázták, hogy a tornatanár igazi szadista, és ő szokott a büntető szobában is felügyelni. Kezdtem egyre mérgesebb lenni az egész intézetre, amiért így bántak velem, mert úgy éreztem, nem ezt érdemeltem. Megöltem pár embert, aki megérdemelte a halált, és? Nem hinném, hogy azokat a férgeket bárki is hiányolná.

 Nehezen találtam oda a pszichológushoz, de az egyik szobatársam, Ronnie elkísért, mert közel volt hozzá az egyik fiúbarátjának a szobája, és ő épp oda tartott. A fiúk szobái egy másik épületben voltak, elkülönítve a lányoktól. Az ebédlőtől nem volt olyan messze, csak pár perc volt, a lányok háza pedig az ellenkező irányban volt, hogy minél messzebb legyenek egymástól. Kezdtem kiismerni magam a környéken. Az egész intézmény egy hatalmas teleken volt, nagy falakkal körbekerítve. Azon belül sok épület volt, na meg persze egy kisebb park.

  Nem voltam ideges, mikor benyitottam a pszichológus szobájába. Inkább csak azt a pillanatot kezdtem várni, amikor az ellenkezőjét teszem, és kilépek az ajtón. Nem azért, mert kellemetlen volt számomra a helyzet. Egyszerűen csak időpocsékolásnak találtam az egészet, és semmi kedvem nem volt valami elborult dilidokival beszélgetni. Néha az efféle agy kurkászok sokkal inkább őrültek, mint a betegük.

-Jó napot- köszöntem.

 A szoba viszonylag kicsi volt, de hatalmas ablakai voltak. Valószínűleg egy napsütéses időben rengeteg fény jutott be a szobába. De most ködös, felhős idő volt, így az egész szoba szürkés és kékes színű volt. Nem sok minden volt a szobában. Ott volt egy asztal, körülötte pár szék, és a másik oldalán ott ült egy kis termetű, pápaszemes férfi. A fal fehér színűre volt festve, minden letisztult és egyszerű volt.

-Szia Lilien! – köszönt „barátságosan” mosolyogva a férfi. – Örülök, hogy találkozunk végre. Dr. Sean Roberts vagyok, foglalj helyet, kérlek.

- Oké. – mondtam kurtán vállat vonva.

 Amíg a székemhez sétáltam, Sean Roberts végig engem figyelt, ami rettentőmódon zavart. Általában nem zavart, ha bámulnak, de az ő tekintete égető volt, úgy éreztem belevág a húsomba is.

-Hogy érzed most magad? – jött az első kérdés, amint leültem.

 A válaszon kezdtem el töprengeni. Azon gondolkodtam, hogy milyen taktikát válasszak. Viselkedjek úgy, mint egy átlagos tini lány, beszéljek fiúkról, pletykákról. Vagy legyek kegyetlenül őszinte, hátha belátja, hogy az ő szempontjából menthetetlen vagyok. Esetleg legyek eleinte durva, majd később tettessek javulást, hátha elenged? Annyira nem lehet okos, nem hallja a gondolataimat, csak azt tudja, amit mondok neki, ha ügyesen hazudok, nem hinném, hogy ki tudná szúrni. Ő is csak egy ember, talán még a diplomáját is a netről szerezte.

-Tudom, hogy furcsa ez a helyzet. Én sem szívesen beszélnék egy vadidegennel, akivel életemben először találkozom, és a személyes dolgaimról, az érzéseimről kérdezősködik. Megértem, ha most ez nehéz neked, talán még kicsit félsz is, de…

- Nem félek – vágtam közbe mérgesen.

 Láttam rajta, hogy ijedt kisbáránynak hisz engem. Ugyan már, aki kettőnk közül veszélyben van, és van oka a félésre, az bizony ő.

-Értem – bólintott. - Ez esetben kanyarodjunk vissza a kérdésemre. Hogy érzed most magad?
- Nem jól – válaszoltam kurtán.

 Úgy döntöttem inkább őszinte leszek, de nem beszédes. Viccesnek találtam, ahogy majd megpróbál belőlem értelmes, összetett, gondolatokkal teli mondatot kihúzni.

-Miért nem érzed magad jól? – kérdezte.
- Mert itt vagyok.
- Hol lennél most legszívesebben?
- Máshol.

 Igyekeztem nem elvigyorodni a próbálkozásán, de sok-sok kérdés után, vagy már hamarabb is, Dr. Roberts sejthette, hogy direkt nem vagyok hajlandó vele beszélgetni. Belekortyolt az asztalon lévő vízbe, és csönd ült a szobára pár pillanatra. Én törtem meg ezt a némaságot. Amint már nyitottam a szám, láttam, hogy a Roberts professzor elégedett magával, hogy szóra bírt engem.

-Kaphatok én is vizet? – kérdeztem, és mire befejeztem a mondatot, Roberts professzor már kevésbé vágott annyira önelégült arcot, valószínűleg más mondanivalóra számított részemről.

- Hogyne – bólintott. Felállt a székről, és így még jobban látszott, hogy mennyire alacsony. Talán még nálam is alacsonyabb volt, pedig én még a korosztályom béli lányok között is aprónak számítottam. Odasétált egy víz automatához, és egy műanyag fehér pohárral hamarosan vissza is tért.

  Az órára pillantottam. Még rengeteg időnk volt, így fáradtan felsóhajtottam. Időpocsékolás, időpocsékolás. Majdnem olyan lassan telt az idő Roberts professzor mellett, mint még az iskolai tanórákon, amiknek a gondolatába is beleborzongtam utólag.

 Az idő csak egyre lassabban és lassabban telt. Roberts professzor nem adta fel, továbbra is kérdezősködött, én pedig továbbra is olyan rövid válaszokat adtam, amilyen rövideket csak lehetett. A „Miért?” kérdését utáltam a legeslegjobban, mert arra nehezen lehetett kurta választ adni. Persze, legelőször a „Mert.” válasszal próbálkoztam be, de az cseppet sem tetszett neki, és utána rendes választ követelt tőlem.

  Amit nagyon is különösnek találtam az az, hogy egyetlen egyszer sem hozta fel azt, amiért az intézetbe bekerültem. Nem hozta fel, hogy tömeggyilkos vagyok, nem kérdezősködött szeptember harmadikáról. Úgy gondoltam ez biztos valami pszichológus taktika, hogy akkor majd magamtól fogok beszélni róla, ezért direkt nem hoztam fel én sem.

  Háromkor lett vége a tortúrának, és amint ütött az óra, én rögtön felpattantam a székről. Már majdnem köszönés nélkül távoztam, mikor Roberts professzor utánam szólt.

-Holnapra egy öt soros gondolatnaplót kérek tőled, Lilo.
 


2014. november 11., kedd

Egy picike kis szünet

 Megígértem, hogyha három hétnél több ideig nem lesz új bejegyzés, előre szólok. Most szólok, hogy később ne legyen csalódás.

2014. október 26., vasárnap

Nyolcadik rész

Helló, drága Olvasóim!
Azon töprengtem, hogy tegyek-e ki képet a szereplőkről. 
Ki is raktam egy szavazómodult, amit a jobb oldali sávban találhattok.
Kíváncsian várom a véleményeteket!
Ami pedig az új részt illeti, itt van, tádám, egy újabb visszatekintést alkottam.

___________________________________________________________________

Nyolcadik fejezet: Olivia, drága Olivia

Három évvel korábban

-          -Lily! Nincs becipzárazva a hátizsákod…! – figyelmeztetett az egyik osztálytársam, Olivia, miközben az iskola kijárata felé igyekeztem.

 Mivel nem reagáltam rá, Olivia utánam rohant. Úgy tűnt, nem adta fel. Kicsit csodálkoztam, hogy ilyen segítőkészszerűen viselkedett, mivel az azelőtti szerdán testnevelés órán még piszkált, amiért a kosarazásban nem vettem aktívan részt, és az ő csapatába kerültem. Utáltam kosarazni, alacsony voltam, és vékonyka, így mindenki csak fellökött, eltaposott, mint egy jelentéktelen kis férget szokás. Olivia pedig érthetetlen módon rendkívül fontosnak vélte, hogy az ő csapata nyerjen, még ha csak egy szimpla iskolai testnevelésóráról is volt szó. Én sosem voltam az a versengős típus.

  A lány megragadta a táskám, és már azt hittem, hogy be fogja cipzárazni, amikor egy hirtelen mozdulattal kirántott belőle egy tárgyat. Annak a babának a fejét, amit még az oviban szereztem.

-          - Te beteg állat, miért van egy babafej a táskádban? – csodálkozott, kínosan röhögcsélve, kezében tartva a kócos fejet, hiszen én nem fésülgettem, és a régen szép, fürtös szőke baba addigra már egy kócos, koszos kis fejjé vált. Az egyik szeme már kiesett a hanyagságom és a figyelmetlenségem miatt.

-          - A gyerekkoromra emlékeztet – mondtam teljes nyugalommal.
 Felfelé fordított tenyérrel kezet nyújtottam, jelezvén, hogy kérem vissza azt, ami az enyém. Olivia nevetve pillantott a kezemre.

-        - Azt hiszed, visszaadom? Hah! Máskor húzd be a táskád cipzárját, Lily drága – kacagott vidáman, és szökdécselve tovább ment. Nem futottam utána, csak egy helyben néztem őt, ahogy elhalad mellettem.
-          - Ezt még megbánod! – kiáltottam utána, de ő nem foglalkozott velem.

  Olivia nem először, és utoljára piszkált engem aznap. De ha nem is piszkált, akkor csak flegmán méregetett, vagy undorodva lépett arrébb tőlem, mint egy darab szartól szokás. Egy idő után, engem már a puszta jelenléte is feszélyeztetett, és Olivia egy külön fogalom lett a szótáramban, ami azt jelentette: ribanc.


Szeptember harmadikán

 Olivia folyamatosan beszólogatott, hiszen ha valaki, akkor ő igazán úgy érezte, hogy megteheti. Egy hercegnőnek, sőt, királynőnek képzelte magát, akinek az alattvalói az osztály nagy része alkotta. Aki nem hódolt be neki – mint például én – az pórul járt, hiszen Olivia minden energiájával azon volt, hogy megkeserítse a hozzám hasonlóak sorsát.

 Pont ezért volt annyira gyönyörű, örömteljes dolog az ő meggyilkolása. Ő volt az, aki igazán megérdemelte. A bosszú, az édes bosszú, a halálakor beteljesült, akárcsak egy aranyos kis tündérmesében.
  Emlékszem minden szóra, mozdulatra…

-          - Lily…. Kérlek ne….! – szipogta a lány tőlem hátrálva. Idegesített, hogy még mindig nem tanulta meg, hogy én nekem nem Lily a nevem. Utáltam, ha Lily-nek szólítottak.

  Hátraesett egy földön heverő hátizsákban, ami trehányul a padsorok közötti útra volt ledobva. Olivia levegő után kapkodott, és a földön kúszva próbált előlem menekülni. Én csigalassú léptekkel mentem felé, minden pillanatot kiélvezve. Szegény kis Oliviám, félelmében úgy remegett, mint a nyárfalevél.

  Úgy döntöttem, neki hosszú halált szánok. Addigra már az osztály nagy része halott volt, a hullák üveges tekintettel meredtek a plafonra, szanaszét az osztályteremben.  Oliviat nem fogom lelőni, döntöttem el. A pisztolyomat a derekamra kötött tartójába csúsztattam, amit még szintén apámtól csórtam. Olivia azt hitte, megkímélem az életét. Egy „köszönöm”-félét hebegett, mire én csak kinevettem. Azt hitte, hogy komolyan kivételezek vele? Pont vele? Ugyan miért, mégis miért tennék olyan ostobaságot?

  Olivia értetlenül, buta tekintettel bámult rám. Az arcán vastagon állt az alapozó, amitől az feje egy kicsi narancssárgás beütést nyert. Szemei körül vastag, sötét, csillogó festék volt. Szempilláit alig tudta lecsukni, olyan nehéz lehetett a sok máztól. Mindig is érdekelt, hogyan szokott pislogni. Most a nagy hévben, könnyes szemeit elkente kezeivel. Elmaszatolta az egészet. Szerintem az az elmaszatolt smink is jobban nézett ki, mint az a szépen megcsinált hányás, amit gondosan magára mázolt aznap reggel.

  A ruhája a szokásos volt, cicanadrág, top, Nike cipő, karkötők, nyaklánc. De most a fehér, nagy dekoltázsú pólóján volt pár vércsepp, ami akkor fröccsenhetett rá, amikor az egyik osztálytársamat megöltem. Nem szándékosan piszkoltam össze a kis toppocskáját, de ahogy utólag végigmértem, megállapítottam, hogy véresen sokkal jobban néz ki.

  Előhúztam a késem, mire a lány hirtelen felsikított. Tudta, jól tudta, milyen sors vár rá. Sipítani kezdett, azt üvöltözte inkább lőjem le, mintsem hogy leszúrjam. De abban nem találtam túl nagy élvezetet, én szórakozni, játszani akartam, na meg persze bosszút állni a több éven át tartó piszkálásomért. Félelemtől remegve igyekezett menekülni előlem a földön fekve, de sarokba szorítottam. Kuncogtam, ami úgy tűnt, őt csak még jobban megijesztette. A táskámból pár kötelet előhúztam, hogy ne legyen gond a ficánkolással. Rákényszerítettem, hogy guggoljon le, és úgy kötöztem meg az izgő-mozgó végtagjait.

  Nem tapasztottam be a száját, hagytam, hadd sikítson. Szépen lassan, elkezdtem az arcán végighúzni az éles késemet. Olivia nem sikított, hanem elcsukló hangon ezt hebegte:
-          - Adtam a szendvicsemből… Kérlek… Ne ölj meg! – könyörgött.

-        - Te ribanc! – üvöltöttem – Hogy merészeled… – kezdtem el feldúltan, és annyira mérges lettem, hogy belé döftem a kést, egyenesen a szívébe. Kihúztam, majd vissza, majd újabb lyukakat okoztam rajta a késemmel. Teljesen elborult az agyam, mérgesen döfködtem a testét hatalmas hévvel.

  Hogy miért? Oh. Amikor állítólagosan „adott a szendvicséből”, a mustáros, majonézes, krémes izét hozzám vágta. Olyan lett a hajam, a pólóm, mindenem. Még a könyvemre is ment pár csepp mustár, ugyanis épp olvastam, mikor megtörtént az „adomány”. Iszonyú megalázó volt, de én csak csöndben tűrtem, és tűrtem, és tűrtem.

 Olivia úgy tűnt mégsem olyan buta lány, legalábbis úgy könyveltem el. Ha nem mondja a szendvicses incidenst, én rendesen megkínzom, addig, hogy könyörögjön a halálért. Így viszont rögtön meghalt, és a döfködések, amiket később csináltam, egy élettelen testtel törtétek. Nem hallhattam Olivia sikolyát túl sokáig, nem élvezhettem, ahogy levegőért kapkod, mert fulladozik a sok sebtől. Ehelyett csak egyhelyben feküdt, nem moccant soha többet.

2014. október 5., vasárnap

Hetedik rész


Hetedik fejezet: A tizenhármas csoport

 A futás után lezuhanyoztam, átöltöztem, és mehettem is a tanórára. Én általában véve jó tanuló voltam, tanulgattam rendesen a suliban. Itt a tanítási szint viszont a béka segge alatt se volt, ha szabad így fogalmaznom. Az óra nagy része fegyelmezéssel ment el, hiszen egyes fiatalok nem tudták korrigálni magukat. Én mindig is nyugis diák voltam, csendben üldögéltem a hátsó padban. Most is ezt csináltam. Beszélni se tudtam senkivel, mert senkit sem ismertem az osztálytársaim közül, és amúgy is, egy személyes padok voltak. Mondjuk a padok másoknak nem volt akadály, gátlástalanul üvöltöztek egymásnak mindenféle kellemetlenkedés nélkül. A tanár pedig csak szidott, szidott, és fenyegetőzött. Többször is említette a „bünti szobát”, amitől valahogy mindenki rettegve elhalkult pár perc erejéig. Egy kis idő után persze újra beszélni kezdtek, elfelejtve a fenyegetőzést.

  A bünti szoba egyből megmozgatta a fantáziám, ahogy azt az ilyesmi dolgok szokták nálam. Beugrottak a középkorú kínzóeszközök, amiket még a két évvel ezelőtti osztálykiránduláson láthattunk egy múzeumban. Ó, milyen nagy figyelemmel kísértem végig a múzeumnak azon részlegét! Boszorkánymaszk, fejprés, krokodil olló, júdásbölcső, spanyolcsizma, lofat, és még sok minden más. Brutálisabbnál brutálisabb kínzóeszközök. Persze, amellett, hogy valamiért örömmel töltött el ezen tárgyak gondolata, megijedtem, hiszen mi van, ha ezeket rajtam alkalmazzák? Az már kevésbé lenne élvezetes.

 A pár órás tanulás után pedig következett a csoportterápia. Én a híres-neves tizenhármas csoportba kerültem, hiszen én rendkívül súlyos esetnek számítottam. Az egész nagyon fura volt, olyan volt, mint egy egyetemista sátánizmussal foglalkozó szekta. Az alagsorban volt, egy picinyke, szűkös kis szobában. Cameron-nal mentünk együtt oda, elkísért egészen az osztályteremtől.

 Út közben a terápiáról magyarázott. Azt mondta, szerinte nem százas a terapeuta, mert össze-vissza beszél minden spirituális zagyvaságról. Őt már nagyon zavarja, de állítólag a többi csoportnál sokkal rosszabb a helyzet, mert ott kíméletlen szigorúság van. Nem találtam túl értelmesnek, hogy pont a legsúlyosabb elméjű diákoknak jut a leglazább terapeuta, de Cameron-ra hagytam a dolgot.

  Mikor beléptem az alagsor hármas szobájába, meglepődve néztem körül. Talán két percet késhettünk, így már a létszám teljes volt, mindenki ott volt aki a csoportba tartozott. Az egész szobában gyertyák világítottak. Csak egyetlen egy, piciny kis ablak volt, de az le volt takarva, így csak a gyertyák fénye ragyogott a szobában. A padlón volt egy kör alakú szőnyeg, ami körül párnák voltak le téve, és a többiek azon ültek. Cameron-t követve én is helyet foglaltam az egyiken.

 Érdeklődve pásztáztam végig a szememmel a társaságot. Vegyes volt a felhozatal, mondjuk így. Volt ott kicsi is, nagy is, aranyoska is, és démoni kinézetű is. Mellettem egy tíz éves forma kislány ült, két copfba fonott hajjal, végén szalagból készült masnival. Furcsállóan méregettem, hogy ő meg mégis milyen jelmezbálba készülhet ilyen frizurával, és azzal a kötényecskével, amit az egyenszoknyára kötött. Észrevette, hogy figyelem. Lassan rám nézett, azokkal a hatalmas szemeivel.

 Már épp teljes zavarodottságban lettem volna, mikor az ajtón belépett egy hosszú szoknyás, göndör hajú szőkeség, és duruzsoló hangon megszólalt.

- Sziasztok – köszönt mosolyogva, és helyet foglalt a legkényelmesebbnek tűnő helyen: a babzsákfotelen.
Eléggé kitűnt ez a szoba az intézmény többi részétől, hiszen ez valahogy modernebb volt, vagy nem is tudom. Kicsit olyan indiai hangulata volt. De egyáltalán nem tetszett nekem.

-Jó napot kívánok – köszönt mindenki kórusban, mire elégedetten bólintott a szőke.
-A mai napon új társunk érkezett. Mutatkozz be szépen, kedvesem – fordult felém.

A tekintetek rám szegeződtek, én pedig pánikolva gondolkodni kezdtem. Nem tudtam, mit mondjak. Ki vagyok? Mit szeretek? Jó kérdés. Egy pillanatra még a nevemet is képes voltam elfelejteni, majd mikor már nagyon kínos volt a csönd, gyorsan megszólaltam.

-Lilo vagyok.
-Én pedig Ms. Drew. Mesélj magadról, Lilien.
-Nem szeretem, ha Liliennek hívnak – feleltem ingerülten.
-Én pedig nem szeretem a béna beceneveket – nevette el magát Ms. Drew, mire kelletlenül elmosolyodtam, és Cameronra pillantottam. Ő látszólag leszarta az egészet, és csak a terápia végét várta – Na jó, akkor a legjobb lesz, ha most el kis kezdjük az órát.

Rémhosszúnak tűnt, amíg befejeződött a terápia. Mindenféle csapatépítő játékos szarságot csináltunk, ami nem volt se vicces, se kreativitásfejlesztő, se érdekes, se semmi. A végére nagyon elegem lett már belőle. Mrs. Drew pedig látszólag nagyon megutált, bár ahogy elnéztem, ő az egész csoportot utálta, kivétel egy bizonyos Edmund nevű, sápadag arcú, sötét hajú fiút, aki a leglelkesebb volt a társaságban. Volt, amikor vele voltam párba az egyik feladatnál, és a fiú idegesítően sokszor ért hozzám.

Sokszor néztem a mellettem ülő fonott copfos kislány felé, aki mindig ugyanolyan komor ábrázattal meredt előre, és nagyon ritkán szólalt meg. Valószínűleg észre vette, hogy sokat bámulom, mert elég feltűnő volt.
Cameron a terápia végén elhívott, hogy beszéljünk kettesben. Megvártuk, míg mindenki felsétál a lépcsőn, és ketten maradtunk az alagsorban. Előkapott egy hatalmas kulcscsomót a zsebéből, és a folyosó végén lévő ajtóhoz sietett.

- Mit csinálsz? – kérdeztem érdeklődve.
- Mutatok valamit – kacsintott rám.

 A kulcsot ügyesen a zárba helyezte, és úgy tűnt, a régi szerkezet megmakacsolta magát, hiszen vagy két percen keresztül szitkozódva rángatta a kilincset. Végül nagy nehezen kinyitotta, és szó szerint beesett a szobába. Követtem őt. Vaksötét volt, ő pedig fogta, és becsukta maga után az ajtót. Megijedtem. Attól féltem, hogy valami intim dolgot fog velem csinálni, amihez semmi kedvem sincsen. Kinéztem volna belőle.

 De nem azt csinálta. Elővett egy öngyújtót, aminek a lángja hirtelen lobbant fel, és világította be halványan a szobát. Az első dolog, amit megpillantottam, az vagy három, vagy több patkány volt.

- Miért nem ijedtél meg? Azt hittem meg fogsz. Vagy legalább undorodsz– mondta játékos csalódottsággal.
- Sajnálom, számomra ez nem ijesztő.
- Mondtam már, hogy furcsa vagy? – nevette el magát, mire én csak bólintottam.

 A zsebéből előhúzott egy kis kenyérszeletet. Eddig volt egy kulcscsomó, egy öngyújtó, és egy kenyérszelet abba a zsebbe. Mégis mi lehet még, töprengtem.

 Cameron leguggolt a patkányokhoz, kinyújtotta feléjük a kezét, hagyta, hogy leegyék róla a kenyeret. Vidáman figyelte a nagydarab állatokat, mintha csak a hörcsögeit etetgetné otthon. Ehhez képest egy alagsorban volt, patkányokkal.

- Ki akarják irtani őket. Már megvették a patkánymérget. De megoldottam. A patkányméreg tartalmát kicseréltem, és a mérget meg eltettem a szobánkba, egy vizes palackba. Nem hagyom, hogy megöljék őket – mondta, még mindig a kisállatait nézegetve.

- Jól tetted – bólintottam megértően.
A fiú elmosolyodott, és felnézett rám. Figyelt engem, szinte pislogás nélkül. Felguggolt. Közelebb lépett hozzám. Azt hittem, meg akar csókolni, mert egyre csak közeledett, és közeledett. Éreztem a meleg, cirógató leheletét az arcomon. Majd hirtelen hátrált. Én pedig csak álltam, mint egy darab fa.


- Mennünk kéne tesire – mondta váratlanul.

2014. szeptember 28., vasárnap

Hatodik rész

Imádlak titeket! 1000+ megtekintés, ááá!
Számomra ez csodás érzés. 
Itt van a hatodik rész, ami megint egy pici visszaemlékezés.
Jó olvasást: Zsana


__________________________________________________________________

Hatodik fejezet: Amiért megloptam a saját apám

 Sokan megkérdezték, hogy mi volt a tervem, miután végeztem a mészárlással. Volt egy szép, kissé hiányos, álomba illő tervem. Aznap reggel nem csak apám pisztolyát, hanem a pénze nagy részét is lenyúltam. Úgy terveztem nevet változtatok, lelépek, és pultosként dolgozok egy lepukkant bárban esténként, és valahogy eléldegélek. Nem akartam a családommal lenni, gyűlöltem őket.


Nyolc évvel korábban

 A szüleim elküldtek egy nyári táborba, hogy kicsit ismerkedjek más korombeli gyerekekkel. A tábort egész végig utáltam, tíz keserű, fájdalmas napot töltöttem ott. Az egyedüli dolog, amiben szórakozást találtam, az a zongorázás. Zene tábor volt, és végre meg tanulhattam zongorázni. Imádtam a billentyűk gyönyörű, lágy hangzását, és a dallamokat, amiket lehetett rajta játszani.

Tíz napon keresztül csupán egyetlen egy eseményre készültem: a záró fellépésre, a fináléra. Ott a nagy közönség előtt játszhattam, megmutathattam, hogy milyen szorgalmasan tanultam, és kifejezhettem a bennem rejlő érzéseket, a dallam szomorkás hangulatával. Alig vártam, hogy eljöjjön az utolsó nap.

A színpadon voltam, a zongoraszéken üldögélve. Ki voltam öltözve, a piros kockás rakott szoknyámat vettem fel, a fehér ingemmel. Fekete tornacipőt vettem fel, mert ahhoz nagyon ragaszkodtam, és semmi kedvem nem volt a lakkcipőhöz.

A közönség türelmetlenül nyüzsgött. Nem tudtam koncentrálni, mert az kötött le, hogy a szemeimmel megkeressem a szüleimet a hatalmas tömegben. De nem találtam őket. Nem várhattam tovább, a színpad széléről már siettetően mutogatott a zongoratanárom.

Lassan, magabiztosan kezdtem lenyomni a billentyűket. Elhatároztam, hogy nekem nem kellenek a buzdító szülők, sőt, senki nem kell ahhoz, hogy önbizalmam legyen. Magamtól is tudok zenélni. Úgy éreztem akkor megmutattam, hogy ki is vagyok, és milyen önálló vagyok.

A produkcióm végén felálltam, kitipegtem a színpad közepére. Nem mosolyogtam. Komor arckifejezéssel meghajoltam. Hatalmas tapsvihar jutalmazta az előadásom, többen is felálltak, füttyögtek, kiáltoztak. Próbáltam győzködni magam, hogy nekem az ő lelkesedésük is elég, a szüleimé nem kell.

Lesiettem a színpadról, ahol meglepő módon anya várt. A számom közepén ért ide, legalábbis ezt állította, de én sejtettem, hogy csak a végére érkezett. Egy puszit nyomott a fejem búbjára, és hosszas áradozásba kezdett. Büszkén kihúztam magam, és elégedett vigyorral az arcomon mondogattam a sok-sok „köszönöm”-öt.

-          - Apa hol van? – jutott eszembe.
-         -  Ő sajnos nem tudott eljönni – harapott bele az ajkába anya.
- Vagy csak nem volt kedve, gondoltam.


Hat évvel korábban

-        -  Anya, nem akarok iskolába menni! – nyavalyogtam a kocsi hátsó ülésén ülve.
-        -  Lilien, nem látod, hogy anya most épp vezet? – idegeskedett anya.
-        -  Rose, ne kiabálj már. Lily csak kicsit hisztizik… - nyugtatgatta anyát apa.
Anyát nem hatotta meg apa, csak még feldúltabb lett.

-        -  Te már hozzászoktál a hisztihez, ugye Jerry? A szőke ribancod úgyis csak a bankkártyádra éhes… - sziszegte anya.
 A második mondatát már egészen halkan mondta, úgy, hogy azt hitte én nem hallom. Sajnos mindent hallottam, tisztán és érthetően.

-         - Rose! Ne most, kérlek…! – csitította apa anyát.
-         - Miért, akkor mikor, drágám? Vagy ne szólítsalak drágának, mert a ribi is így hív?
-        -  Elég lesz! – üvöltötte torka szakadtából apa, mire én nagyon megijedtem.

 Akkoriban kezdtek el veszekedni, és még nem voltam hozzászokva, hogy így, kikelve önmagából, ordítozzon, mint egy idegbeteg. Anyát viszont nem riasztotta vissza a felemelt hangerő, sőt, inkább csak arra ingerelte, hogy tovább kötekedjen.

-          -Ebből sose lesz elég, drágám! Sose! – kacagott fel anya.
 A kezembe temettem az arcom, és zokogni kezdtem. Már nem azért, mert nem akartam iskolába menni. Csak elegem volt a szüleimből, és a gyerek fejemmel nem tudtam feldolgozni, hogy a szüleim már nem úgy szeretik egymást, mint régen. Sejtettem, hogy csak miattam voltak még együtt. Csak én tartottam őket össze, semmi más. Én pedig elég jelentéktelen kapocs voltam, egy vékonyka cérnaszál, ami hamar el is szakadt.

-        -  ROSE! – ordított apa, majd lihegve, halkabban folytatta – Nézd meg, összetöröd a gyereket… - utalt rám.
-        -  Legalább megtanulja, hogy milyenek a férfiak, és milyen ember is az apja! – akadt ki anya.

 Apának ennyi elég is volt, teljesen kiborult. Egy hatalmas kanyart bevetve lefékezett. Én bevertem a fejem az ülésbe, de még én jártam jobban. Anya nem volt bekötve, teljesen előre esett, neki az üvegnek. Aznap nem mentem iskolába, de azóta is mar a bűntudat, hogy panaszkodtam.

 A kórházban voltam, a sürgősségin. Anyát figyeltem, csukott szemeit, mozdulatlan testét, amik össze-vissza voltak kötve mindenféle csövekkel. Többször is kiküldtek, de a végén, mikor kinyitotta a szemeit, én ott voltam. Anya túlélte a balesetet. Komoly sérüléseket szerzett, amit sosem bocsájtok meg apának.

A baleset után rögtön beadták a válópert, belátták, hogy a kapcsolatuk már nem javulhat. Veszélyesek voltak egymásra, jobb volt őket inkább távol tartani egymástól. Apa összejött a „szőke ribanccal”, anya pedig elkezdte keresni újra az igazit. Főleg apánál laktam, mert anya teljesen elzárkózott tőlem, került engem. Azt hiszem túlságosan is apára emlékeztettem, vagy hasonló.


Szóval, ennyit a családról. Képmutató szülők, és testvérek, akik nincsenek, nem is voltak. Az én testvéreim kiskoromban a kitalált barátaim voltak, akikkel együtt teáztam vasárnap délutánonként. Magányos voltam. Senkinek nem kellettem. De a furcsa az, hogy az effajta családi drámák manapság már egészen szokásosak. Elvált szülők, na és akkor mi van, mondják sokan. Szerintem a válás elég megviselő lehet. De szerintem, akkor is képes lettem volna meglopni apát, ha nem csinál ilyeneket. Nem mondom, hogy nem szerettem a szüleimet. Mégis csak a szüleim voltak, ők adtak enni, ők adtak lakóhelyet, és a többi. Viszont azt sem mondanám, hogy szerettem őket. Csak ott voltak, veszekedtek, majd nem veszekedtek, és ennyi.

  

2014. szeptember 21., vasárnap

Ötödik rész

Köszönöm a hozzászólásokat és a pipákat.
Ebben a fejezetben egy kis románc alakul ki, de mint Lilo életében kábé minden jó dolog, ez se fog túl sokáig tartani. Na, de nem árulok el semmit.
Jó olvasást: Zsana


__________________________________________________________________

Ötödik fejezet: Futás helyett

 Cameron ott várt, ahol megbeszéltük. Az épület téglafalának támaszkodott. Az idő borús volt, a hideg szinte már csipkedte a lábam. Az egyenruha nem volt túl télies, hiszen arra az időszakra volt egy másik ruha. Nem kedveltem az egyenruhát. Fekete rakott szoknya, fehér ing, piros nyakkendő, alján az intézmény logójával. Térdzokni, és egy fekete, kicsit elegáns bőrbakancs. Felvettem egy majdnem térdig érő kabátot, amit szintén az intézménytől kaptunk, tehát többen is hasonlót hordtak.

  Mikor odaértem, az eső szépen lassan elkezdett cseperegni. Szerettem az esőt, megnyugtató volt számomra az esőcseppek koppanásának hangja.
- Szia, Lil – köszönt Cameron.
 Meglepődtem, hogy már is becézett. Hiszen alig beszéltünk pár mondatot.
- Szia – köszöntem halkan, ahogy általában szoktam. Sosem voltam túl hangos lány.
- Zavar az eső? – kérdezte kissé aggódóan, látva a leguruló esőcseppeket az arcomon és a hajamon.

 Lassan megcsóváltam a fejem, nemet jelezve. Egy hosszabb csönd következett, majd Cameron újra megszólalt. Kicsit haragudtam magamra, hogy végre volt egy szimpatikus fiú, akivel találkoztam, és szokás szerint meg sem tudtam mukkanni. Szerettem volna beszélni, de nem tudtam mit. Nem volt semmi különösebb mondanivalóm.

- Gyere, menjünk be – mondta, és megfogta a kezem.
 Magával húzott, én pedig csak döbbenten a kezünkre néztem. Váratlanul ért, hogy egy fiú megfogja az én kezem, az én, hideg, halálsápadt, kicsike kis kezem. Nem sokszor értek hozzám az emberek, általában kerültem a testi kontaktusokat, így a legapróbb érintésektől már kirázott a hideg, rossz értelemben. De Cameron kézszorítása viszont jól esett, a keze felmelegítette az enyémet. Az eső egyre jobban esett, ezért Cameron felgyorsította a lépteit, szinte már rohantunk. Az esőcseppek nehezékétől a hajam ide-oda lengett, csapkodta a hátam, és csak rohantunk, rohantunk.

 Kicsit olyan volt, mintha vidám lettem volna. Ilyen lenne a boldogság?
Egy hatalmas sártócsában - amit még valószínűleg az éjszakán történt vihar okozott – Cameron megcsúszott, magával rántva engem is. Pár pillanat alatt már mindketten a sárban feküdtünk. Nem érdekelt, hogy a hajam, a ruhám, mindenem tiszta sár. Behunytam a szemem, és még mindig Cameron kezét fogtam. A fiú hirtelen felnevetett. Hangosan elkezdett kacagni, és csak kacagott, kacagott. A sárban feküdtünk, ő nevetgélt, én pedig csak vigyorogtam, mintha két kézzel húznák szét a számat. Valószínűleg a saját maga bénaságán, ügyetlenségén röhögött. Rámosolyogtam, ami nagy szó, mert ez már szinte őszinte mosoly volt. Az arcát fürkésztem. Ő is pont olyan mocskos volt, akárcsak én. Az arcán is volt pár sárfolt, ugyanis ahogy elcsúszott, a sáros vízbe hatalmasat csobbant, a sárcseppek ide-oda repültek.

- Te, Lil – kezdte el Cameron, engem bámulva. Hagyott egy kis szünetet, és közben végig engem nézett, nem vette le rólam a szemét. Ettől rettentő zavarba jöttem, kellemetlen érzéssel töltött el, ha valaki egy percnél tovább szemlélt. Majd folytatta – Fel kéne állnunk, nem gondolod? – kérdezte.

- Nem gondolom – mosolyogtam, és az oldalamra feküdtem. Nem érdekelt, hogy csak még jobban sáros lettem – Szerintem jó itt feküdni – mondtam őszintén.
Cameron összeráncolta a szemöldökét.
- Nem zavar, hogy egy pocsolyában fekszel, és csupa sár mindened?
- Nem – feleltem kurtán.

- Fura lány vagy, Lil, nagyon fura! – mondta a fiú, majd látva a kissé sértődött képemet, megtoldotta az előző kijelentését – De persze, jó értelemben fura.

 Ő is az oldalára dőlt. Közelebb kezdett húzódni. Úgy éreztem, hátrálnom kell, de a testem moccanni sem bírt, annyira ledermedt a fiú közelségétől. Végigsimított a mocskos arcomon. A tekintete mélyen belefúródott az enyémbe, és én megbabonázva figyeltem a két, smaragdzöld szempárt.

 Az idilli pillanatot a trappolások zajának közeledte zavarta meg. Ugyanis a futóösvény, amin a diákok menni szoktak, éppen mellettünk volt. Észre se vettük eddig, de most, hogy vészesen gyorsan futottak felénk, hirtelen észbe kaptunk. Sajnos már késő volt. Mikor fel akartunk ülni, addigra a futók odaértek, és a hatalmas tömeg belefutott a pocsolya szélébe, még jobban összevizezve minket. Teljes mértékben biztos vagyok, hogy direkt nem kerülték ki.

- Bunkók – mormoltam, majd Cameron-ra pillantottam, aki nálam sokkal feldúltabban reagált. Hangos káromkodásban tört ki, majd siettetve témát váltott.
- Lil! Gyorsan el kell bújnunk, a tömeg végén van a nevelőnő, ő hajtja az embereket! – mondta. Felpattant, magával rántva engem is, hiszen végig fogta a kezem.

 De addigra már késő volt, mert megjelent a sor végén kocogó, ordibáló, szorosan copfba fogott nő. Megállt mellettünk, és torkaszakadtából ránk üvöltött.
- TI MEG MIT CSINÁLTOK?! – kiabálta fülsüketítően.
Kérdően Cameron-ra pillantottam, hátha ő normálisan meg tudja ezt a kérdést válaszolni. Reméltem, hogy van némi tapasztalata a hazudozás, és a nem átlátszó kifogások keresése terén. Gondolom volt is, de azt a helyzetet elég nehéz volt kimagyarázni, pláne, hogy én is, és valószínűleg ő is, pánikba esett. Felment a pulzusom a nő sátánüvöltésétől, nem tudtam koncentrálni, csak pörgött az agyam, a gondolataim össze-vissza cikáztak. Az első napom ebben a cseszett intézetben, és már is bajba kerülök? Rettegtem a zárt osztálytól, és tudtam, hogyha így folytatom, oda kerülök.

 Cameron lazán zsebre vágta a kezét, és a félelem legkisebb jelét nem mutatva megszólalt.
- Futás közben megcsúsztunk a sárban – válaszolt egyszerűen.
- Akkor miért nincs rajtatok a sportruha? – tette fel a keresztkérdést a nő, összefont karral.
 Az ajkamba haraptam, és próbáltam gondolkodni, mit is válaszolhatnánk rá. Sajnos semmi eszes kifogás nem jutott eszembe. A nőt kezdtem figyelni, valamiért lekötötte a figyelmem a lenőtt, igénytelen, szőkére festett haja, és az állán lévő kugli alakú anyajegy, amiből pár visszataszító szőrszál is kilógott.

Cameron se tudott semmit se mondani, így a nevelőnő türelmetlenül megszakította a gondolkodási időnket.
- Na jó, elég lesz! Cameron, téged várlak a szokásos időpontban az elzáráson. Te pedig… – fordult felém elgondolkodva – Te ki is vagy?
- Már épp válaszra nyitottam volna a számat, amikor a mellettem álló fiú egy laza mozdulattal átkarolta a vállam, és megelőzött.
- Ő itt Amanda – mondta gyorsan, széles vigyorral az arcán.

- Rendben, akkor Amanda, te is jössz az elzárásra! Megjegyeztem a neved, ne félj – meredt rám fenyegetően – Most pedig induljatok gyorsan vissza a szobátokba, és ha még egyszer előfordul egy ilyen kis lógás, akkor esküszöm, szólok Floyd-nak, és akkor azt is megbánjátok, hogy a világra jöttetek – emelte fel a hangját. Hagyott egy kis hatásszünetet, ami közben minket próbált megölni a tekintetével, majd emelt fővel tovább kocogott.

Miután már hallótávolságon kívül esett, magyarázatot várva Cameron felé fordultam. Nem éreztem úgy, hogy a kamunév jó ötlet volt.
- Amanda? – vontam fel a jobb szemöldököm.
- Reymann full sötét, estére már azt is elfelejti, hogy létezel. Mondjuk rám emlékezni fog, az száz, de később azt is mondhatom, hogy Fred-del, vagy Naomi-val lógtam, azt is simán beveszi – vonogatta a vállát.

- Remélem is – mosolyogtam rá.

2014. szeptember 14., vasárnap

Negyedik rész



Negyedik Fejezet: Ima a templomban, és Cameron

 A drága Floyd barátom egy nagyon fontos dolgot kihagyott a program felvázolása közben. Mégpedig az imákat. Én nem vallom magam vallásosnak, nem hiszek semmiben és senkiben. Az evolúcióban hiszek, nem pedig Ádámban és Évában. Szerintem azok a hatalmas csontleletek nem Ádám és Éváé voltak, hanem dinoszauruszoké. A keresztények amúgy is túl sok véres háborút vívtak, teljesen értelmetlenül. Az értelmetlen vérontást nem szeretem. A vérontással nincs konkrét bajom – sőt -, de azért elvárom, hogy legyen egy becsületes indok. A halál ugyan becses dolog, de néhányan azt is megérdemlik, hogy az élők között lehessenek.

  Szóval, reggel hajnali hatkor mikor a felügyelőnő sípja felriasztott, már eleve a szívroham kerülgetett. Főleg akkor, amikor bejelentette, hogy már negyed hétkor készen kell lenni. Az ebédlő épülete mellett volt a templom, ahol a reggeli tíz perces imát tartották. Enyhén szólva ki voltam borulva. Próbáltam ellenkezni, de a felügyelőnő csak rám ripakodott, hogy ha folytatom a hisztit, akkor a szobától levonunk tíz zsetont. A szobatársaim erre megijedtek, és elkezdtek engem nyugtatgatni, hogy inkább álljak le. Én meg csak értetlenül pislogtam, mert nem értettem, mégis mi ez a zseton dolog.

  Később Ronnie elmagyarázta, hogy szobánként lehet zsetont gyűjteni, ami egyfajta jutalom, és később az őszi és a tavaszi bazáron el lehet költeni. Tíz zseton az rengeteg volt, hiszen átlagosan a bazárok idejére maximum ötven-hatvan zsetont gyűjtött össze egy szoba.

   Miután átöltöztem az egyenruhámba, mérgesen állapítottam meg, hogy lóg rajtam. Mindig is alacsony, vékonyka lány voltam, és úgy tűnt a legkisebb méret is bő volt rám. A szoknya esett le rólam, így kénytelen voltam a szegecses övemmel fenntartani. Csakhogy a felügyelőnő amikor visszatért, kiakadt, és lecibálta rólam az övet, mondván, hogy ilyen provokatív kiegészítőket TILOS viselni. Helyette adott egy elég ronda bőrövet, de örömmel felvettem, mert az egyenruha amúgy is olyan csúnya volt, hogy semmi sem ronthatott már rajta.

  Az intézmény összes lakosa betömörült a templomba – azaz mind a kétszáz ember – és  helyet foglalt a fapadokon. Én Ronnie mellé ültem, aki egész kedves volt hozzám, és úgy tűnt elhatározta, hogy engem fog pesztrálni. Többen is engem néztek, Ronnie szerint azért, mert elég gyorsan terjedt a pletyka, hogy Lilien, a tömeggyilkos lány az intézmény növendéke lett. Nem sokat beszélhettünk, hiszen a pap hamar elcsitított mindenkit. Csönd lett, amint megszólalt, és az ő hangja remegte be az egész templomot. Ki kellett nyitni a bőrkötéses imakönyvet, és latinul kellett mormoljunk minden féle értelmetlenséget. Nem tudtam latinul semmit, így csak pár szót ismertem fel, amit hasonlónak találtam a saját nyelvezetemhez viszonyítva.

  Miután vége volt a szertartásnak, fellélegezhettem, és mehettem reggelizni. Farkas éhes voltam, nagyon vártam már, hogy egyek egy kis lekváros pirítóst, és igyak egy kis tejes teát hozzá. Csalódnom kellet, nem is értem, miért számítottam finom ételekre egy ilyen helyen. A reggeli egy zabkása szerű trutyi volt, és amikor kérni akartam rá kakaóport, hátha az megízesíti, a konyhás néni fogta magát, és beleköpött a tányéromba, mondván, hogy „Nesze neked, itt egy kis öntet!”.

  A tányérommal elindultam az asztalhoz, ahol Ronnie-ék ültek, és pár – számomra idegen – diákkal csevegtek. Helyet foglaltam az asztalfőnél, mert már csak ott volt üres hely. Halkan köszöntem, majd végignéztem a társaságon. Szóval a szobatársaim egész népszerűek, gondoltam. Fiúkkal is barátkoztak, hangosan nevettek, és nem is tudom. Többen is őket nézték irigykedve. Magamban mérlegeltem, hogy közéjük-e akarok tartozni, vagy inkább húzzam meg magam, amikor a mellettem ülő fiú megszólított.

-         - Lily, ugye? – kérdezte mosolyogva.
-          -Lilo – javítottam ki.
-         -Szóval te vagy az a lány, aki megölte az osztálytársait? – kérdezte. Megtörölte a száját, letette a kanalát. Úgy tűnt befejezte a reggelit, de nem állt fel, tovább akart csevegni velem.
-          -Igen – válaszoltam automatikusan.
-          -Ez elég király! – méregetett dicsérően.
 Király? Azt hittem őrültnek fognak gondolni, és elkerülik a társaságom.

-          -Olyasmi. Csak tudod, onnantól fogva, hogy idekerül az ember, annyira már nem király – magyaráztam.
-     -Ne is mondd! Én már másfél éve vagyok itt, és nem képesek kitenni a tizenhármas szintű csoportból – panaszkodott.
-          -Tizenhármas szintű csoport? – vontam fel a szemöldököm kérdően.
-          - Ja. Szintekre vannak beosztva a terápiás csoportok, a tizenhármas a legrosszabb, az egyes a legjobb. Az egyes után szabadulsz ki innen. A tizenhármasban vannak a legromlottabbak, többek között én – húzta ki magát büszkén.

-          -Miért, te mit tettél, hogy idekerültél? – ráncoltam össze a szemöldököm.
-          -Ó, semmiség. Saját bizniszbe kezdtem – legyintett.
-          -Saját biznisz? Ezt hogy érted? – kérdezősködtem. Nagyon felkeltette az érdeklődésem a fiú.
-        -Drog – vonta meg a vállát, mintha ez oly természetes lenne – Csak aztán kezdtek elbaszódni a dolgok, és rosszul sült ki az egész. Elcsesztem a receptet, és akkor jöttek a halálesetek, és áh, minden szar lett, felnyomtak, és idekerültem. Szívás!
-         - Ja – bólintottam megértően, majd elgondolkodtam – Hogy is hívnak téged? – kérdeztem.
-       -Cameron – mutatkozott be, majd megfogta a tálcáját, és felállt – Szerintem lassan indulni kéne, mert lekéssük a futást.

Elgondolkodtam, és hirtelen egy ötlet jutott eszembe.
-         - Mi lenne, ha lekésnénk? – vigyorodtam el.
-     - Rossz kislány – kacsintott rám. Elindult, léptett már lépést, majd visszafordult – Gyere hét előtt a főépület mögé, és ott majd megbeszéljük! – mosolyogott rám, és továbbindult.


Utánanéztem. Az egyenruhája elég hanyagul lógott rajta, az inge kilógott, a nyakkendő se volt rendesen rajta. A nadrágja oldalán pedig egy lánc lógott, ami erősen szabályellenes volt. Elmosolyodtam. Nem voltam sose jóba a fiúkkal, mondjuk a lányokkal se. Sose voltam jóban senkivel, és most úgy éreztem, rátaláltam az emberekre, akikkel egészen jóba lehetek. Végre!