Kilencedik
fejezet: Roberts professzor
Testnevelés
óra és ebéd után a többieknek szabadfoglalkozás következett, nekem pedig a
pszichológus. A testnevelés órát nehezen szenvedtem végig. Katonás szigor ült
végig az órán, és szinte végig kellett futnunk az egészet. A többi növendék már
egészen hozzászokott, én viszont teljesen kifulladtam, kimerültem. A tornatanár
minden alkalommal rám ordított mikor lelassítottam, és fizikai bántalmazással
fenyegetőzött. Egyszer kikötöződött a cipőfűzőm, és be akartam kötni, a tanár
rám üvöltött, hogy fussak tovább, az én hibám, ha elesek benne. Az öltözőben
többen is elmagyarázták, hogy a tornatanár igazi szadista, és ő szokott a
büntető szobában is felügyelni. Kezdtem egyre mérgesebb lenni az egész
intézetre, amiért így bántak velem, mert úgy éreztem, nem ezt érdemeltem.
Megöltem pár embert, aki megérdemelte a halált, és? Nem hinném, hogy azokat a
férgeket bárki is hiányolná.
Nehezen találtam oda a pszichológushoz, de az
egyik szobatársam, Ronnie elkísért, mert közel volt hozzá az egyik fiúbarátjának
a szobája, és ő épp oda tartott. A fiúk szobái egy másik épületben voltak,
elkülönítve a lányoktól. Az ebédlőtől nem volt olyan messze, csak pár perc
volt, a lányok háza pedig az ellenkező irányban volt, hogy minél messzebb
legyenek egymástól. Kezdtem kiismerni magam a környéken. Az egész intézmény egy
hatalmas teleken volt, nagy falakkal körbekerítve. Azon belül sok épület volt,
na meg persze egy kisebb park.
Nem voltam ideges, mikor benyitottam a
pszichológus szobájába. Inkább csak azt a pillanatot kezdtem várni, amikor az
ellenkezőjét teszem, és kilépek az ajtón. Nem azért, mert kellemetlen volt
számomra a helyzet. Egyszerűen csak időpocsékolásnak találtam az egészet, és
semmi kedvem nem volt valami elborult dilidokival beszélgetni. Néha az efféle agy
kurkászok sokkal inkább őrültek, mint a betegük.
-Jó napot- köszöntem.
A szoba viszonylag kicsi volt, de hatalmas
ablakai voltak. Valószínűleg egy napsütéses időben rengeteg fény jutott be a
szobába. De most ködös, felhős idő volt, így az egész szoba szürkés és kékes
színű volt. Nem sok minden volt a szobában. Ott volt egy asztal, körülötte pár
szék, és a másik oldalán ott ült egy kis termetű, pápaszemes férfi. A fal fehér
színűre volt festve, minden letisztult és egyszerű volt.
-Szia Lilien! – köszönt
„barátságosan” mosolyogva a férfi. – Örülök, hogy találkozunk végre. Dr. Sean
Roberts vagyok, foglalj helyet, kérlek.
- Oké. – mondtam kurtán
vállat vonva.
Amíg a székemhez sétáltam, Sean Roberts végig
engem figyelt, ami rettentőmódon zavart. Általában nem zavart, ha bámulnak, de
az ő tekintete égető volt, úgy éreztem belevág a húsomba is.
-Hogy érzed most magad?
– jött az első kérdés, amint leültem.
A válaszon kezdtem el töprengeni. Azon
gondolkodtam, hogy milyen taktikát válasszak. Viselkedjek úgy, mint egy átlagos
tini lány, beszéljek fiúkról, pletykákról. Vagy legyek kegyetlenül őszinte,
hátha belátja, hogy az ő szempontjából menthetetlen vagyok. Esetleg legyek
eleinte durva, majd később tettessek javulást, hátha elenged? Annyira nem lehet
okos, nem hallja a gondolataimat, csak azt tudja, amit mondok neki, ha ügyesen
hazudok, nem hinném, hogy ki tudná szúrni. Ő is csak egy ember, talán még a
diplomáját is a netről szerezte.
-Tudom, hogy furcsa ez
a helyzet. Én sem szívesen beszélnék egy vadidegennel, akivel életemben először
találkozom, és a személyes dolgaimról, az érzéseimről kérdezősködik. Megértem,
ha most ez nehéz neked, talán még kicsit félsz is, de…
- Nem félek – vágtam közbe
mérgesen.
Láttam rajta, hogy ijedt kisbáránynak hisz
engem. Ugyan már, aki kettőnk közül veszélyben van, és van oka a félésre, az
bizony ő.
-Értem – bólintott. -
Ez esetben kanyarodjunk vissza a kérdésemre. Hogy érzed most magad?
- Nem jól – válaszoltam
kurtán.
Úgy döntöttem inkább őszinte leszek, de nem
beszédes. Viccesnek találtam, ahogy majd megpróbál belőlem értelmes, összetett,
gondolatokkal teli mondatot kihúzni.
-Miért nem érzed magad
jól? – kérdezte.
- Mert itt vagyok.
- Hol lennél most
legszívesebben?
- Máshol.
Igyekeztem nem elvigyorodni a próbálkozásán,
de sok-sok kérdés után, vagy már hamarabb is, Dr. Roberts sejthette, hogy direkt
nem vagyok hajlandó vele beszélgetni. Belekortyolt az asztalon lévő vízbe, és
csönd ült a szobára pár pillanatra. Én törtem meg ezt a némaságot. Amint már
nyitottam a szám, láttam, hogy a Roberts professzor elégedett magával, hogy
szóra bírt engem.
-Kaphatok én is vizet? –
kérdeztem, és mire befejeztem a mondatot, Roberts professzor már kevésbé vágott
annyira önelégült arcot, valószínűleg más mondanivalóra számított részemről.
- Hogyne – bólintott.
Felállt a székről, és így még jobban látszott, hogy mennyire alacsony. Talán
még nálam is alacsonyabb volt, pedig én még a korosztályom béli lányok között
is aprónak számítottam. Odasétált egy víz automatához, és egy műanyag fehér
pohárral hamarosan vissza is tért.
Az
órára pillantottam. Még rengeteg időnk volt, így fáradtan felsóhajtottam.
Időpocsékolás, időpocsékolás. Majdnem olyan lassan telt az idő Roberts
professzor mellett, mint még az iskolai tanórákon, amiknek a gondolatába is
beleborzongtam utólag.
Az idő csak egyre lassabban és lassabban telt.
Roberts professzor nem adta fel, továbbra is kérdezősködött, én pedig továbbra
is olyan rövid válaszokat adtam, amilyen rövideket csak lehetett. A „Miért?”
kérdését utáltam a legeslegjobban, mert arra nehezen lehetett kurta választ
adni. Persze, legelőször a „Mert.” válasszal próbálkoztam be, de az cseppet sem
tetszett neki, és utána rendes választ követelt tőlem.
Amit nagyon is különösnek találtam az az, hogy egyetlen
egyszer sem hozta fel azt, amiért az intézetbe bekerültem. Nem hozta fel, hogy
tömeggyilkos vagyok, nem kérdezősködött szeptember harmadikáról. Úgy gondoltam
ez biztos valami pszichológus taktika, hogy akkor majd magamtól fogok beszélni
róla, ezért direkt nem hoztam fel én sem.
Háromkor lett vége a tortúrának, és amint
ütött az óra, én rögtön felpattantam a székről. Már majdnem köszönés nélkül
távoztam, mikor Roberts professzor utánam szólt.
-Holnapra egy öt soros
gondolatnaplót kérek tőled, Lilo.