Ötödik rész

Köszönöm a hozzászólásokat és a pipákat.
Ebben a fejezetben egy kis románc alakul ki, de mint Lilo életében kábé minden jó dolog, ez se fog túl sokáig tartani. Na, de nem árulok el semmit.
Jó olvasást: Zsana


__________________________________________________________________

Ötödik fejezet: Futás helyett

 Cameron ott várt, ahol megbeszéltük. Az épület téglafalának támaszkodott. Az idő borús volt, a hideg szinte már csipkedte a lábam. Az egyenruha nem volt túl télies, hiszen arra az időszakra volt egy másik ruha. Nem kedveltem az egyenruhát. Fekete rakott szoknya, fehér ing, piros nyakkendő, alján az intézmény logójával. Térdzokni, és egy fekete, kicsit elegáns bőrbakancs. Felvettem egy majdnem térdig érő kabátot, amit szintén az intézménytől kaptunk, tehát többen is hasonlót hordtak.

  Mikor odaértem, az eső szépen lassan elkezdett cseperegni. Szerettem az esőt, megnyugtató volt számomra az esőcseppek koppanásának hangja.

- Szia, Lil – köszönt Cameron.

 Meglepődtem, hogy már is becézett. Hiszen alig beszéltünk pár mondatot.

- Szia – köszöntem halkan, ahogy általában szoktam. Sosem voltam túl hangos lány.

- Zavar az eső? – kérdezte kissé aggódóan, látva a leguruló esőcseppeket az arcomon és a hajamon.

 Lassan megcsóváltam a fejem, nemet jelezve. Egy hosszabb csönd következett, majd Cameron újra megszólalt. Kicsit haragudtam magamra, hogy végre volt egy szimpatikus fiú, akivel találkoztam, és szokás szerint meg sem tudtam mukkanni. Szerettem volna beszélni, de nem tudtam mit. Nem volt semmi különösebb mondanivalóm.

- Gyere, menjünk be – mondta, és megfogta a kezem.

 Magával húzott, én pedig csak döbbenten a kezünkre néztem. Váratlanul ért, hogy egy fiú megfogja az én kezem, az én, hideg, halálsápadt, kicsike kis kezem. Nem sokszor értek hozzám az emberek, általában kerültem a testi kontaktusokat, így a legapróbb érintésektől már kirázott a hideg, rossz értelemben. De Cameron kézszorítása viszont jól esett, a keze felmelegítette az enyémet. Az eső egyre jobban esett, ezért Cameron felgyorsította a lépteit, szinte már rohantunk. Az esőcseppek nehezékétől a hajam ide-oda lengett, csapkodta a hátam, és csak rohantunk, rohantunk.

 Kicsit olyan volt, mintha vidám lettem volna. Ilyen lenne a boldogság?

Egy hatalmas sártócsában - amit még valószínűleg az éjszakán történt vihar okozott – Cameron megcsúszott, magával rántva engem is. Pár pillanat alatt már mindketten a sárban feküdtünk. Nem érdekelt, hogy a hajam, a ruhám, mindenem tiszta sár. Behunytam a szemem, és még mindig Cameron kezét fogtam. A fiú hirtelen felnevetett. Hangosan elkezdett kacagni, és csak kacagott, kacagott. A sárban feküdtünk, ő nevetgélt, én pedig csak vigyorogtam, mintha két kézzel húznák szét a számat. Valószínűleg a saját maga bénaságán, ügyetlenségén röhögött. Rámosolyogtam, ami nagy szó, mert ez már szinte őszinte mosoly volt. Az arcát fürkésztem. Ő is pont olyan mocskos volt, akárcsak én. Az arcán is volt pár sárfolt, ugyanis ahogy elcsúszott, a sáros vízbe hatalmasat csobbant, a sárcseppek ide-oda repültek.

- Te, Lil – kezdte el Cameron, engem bámulva. Hagyott egy kis szünetet, és közben végig engem nézett, nem vette le rólam a szemét. Ettől rettentő zavarba jöttem, kellemetlen érzéssel töltött el, ha valaki egy percnél tovább szemlélt. Majd folytatta – Fel kéne állnunk, nem gondolod? – kérdezte.

- Nem gondolom – mosolyogtam, és az oldalamra feküdtem. Nem érdekelt, hogy csak még jobban sáros lettem – Szerintem jó itt feküdni – mondtam őszintén.

Cameron összeráncolta a szemöldökét.

- Nem zavar, hogy egy pocsolyában fekszel, és csupa sár mindened?

- Nem – feleltem kurtán.

- Fura lány vagy, Lil, nagyon fura! – mondta a fiú, majd látva a kissé sértődött képemet, megtoldotta az előző kijelentését – De persze, jó értelemben fura.

 Ő is az oldalára dőlt. Közelebb kezdett húzódni. Úgy éreztem, hátrálnom kell, de a testem moccanni sem bírt, annyira ledermedt a fiú közelségétől. Végigsimított a mocskos arcomon. A tekintete mélyen belefúródott az enyémbe, és én megbabonázva figyeltem a két, smaragdzöld szempárt.

 Az idilli pillanatot a trappolások zajának közeledte zavarta meg. Ugyanis a futóösvény, amin a diákok menni szoktak, éppen mellettünk volt. Észre se vettük eddig, de most, hogy vészesen gyorsan futottak felénk, hirtelen észbe kaptunk. Sajnos már késő volt. Mikor fel akartunk ülni, addigra a futók odaértek, és a hatalmas tömeg belefutott a pocsolya szélébe, még jobban összevizezve minket. Teljes mértékben biztos vagyok, hogy direkt nem kerülték ki.

- Bunkók – mormoltam, majd Cameron-ra pillantottam, aki nálam sokkal feldúltabban reagált. Hangos káromkodásban tört ki, majd siettetve témát váltott.

- Lil! Gyorsan el kell bújnunk, a tömeg végén van a nevelőnő, ő hajtja az embereket! – mondta. Felpattant, magával rántva engem is, hiszen végig fogta a kezem.

 De addigra már késő volt, mert megjelent a sor végén kocogó, ordibáló, szorosan copfba fogott nő. Megállt mellettünk, és torkaszakadtából ránk üvöltött.

- TI MEG MIT CSINÁLTOK?! – kiabálta fülsüketítően.

Kérdően Cameron-ra pillantottam, hátha ő normálisan meg tudja ezt a kérdést válaszolni. Reméltem, hogy van némi tapasztalata a hazudozás, és a nem átlátszó kifogások keresése terén. Gondolom volt is, de azt a helyzetet elég nehéz volt kimagyarázni, pláne, hogy én is, és valószínűleg ő is, pánikba esett. Felment a pulzusom a nő sátánüvöltésétől, nem tudtam koncentrálni, csak pörgött az agyam, a gondolataim össze-vissza cikáztak. Az első napom ebben a cseszett intézetben, és már is bajba kerülök? Rettegtem a zárt osztálytól, és tudtam, hogyha így folytatom, oda kerülök.

 Cameron lazán zsebre vágta a kezét, és a félelem legkisebb jelét nem mutatva megszólalt.

- Futás közben megcsúsztunk a sárban – válaszolt egyszerűen.

- Akkor miért nincs rajtatok a sportruha? – tette fel a keresztkérdést a nő, összefont karral.

 Az ajkamba haraptam, és próbáltam gondolkodni, mit is válaszolhatnánk rá. Sajnos semmi eszes kifogás nem jutott eszembe. A nőt kezdtem figyelni, valamiért lekötötte a figyelmem a lenőtt, igénytelen, szőkére festett haja, és az állán lévő kugli alakú anyajegy, amiből pár visszataszító szőrszál is kilógott.

Cameron se tudott semmit se mondani, így a nevelőnő türelmetlenül megszakította a gondolkodási időnket.

- Na jó, elég lesz! Cameron, téged várlak a szokásos időpontban az elzáráson. Te pedig… – fordult felém elgondolkodva – Te ki is vagy?

- Már épp válaszra nyitottam volna a számat, amikor a mellettem álló fiú egy laza mozdulattal átkarolta a vállam, és megelőzött.

- Ő itt Amanda – mondta gyorsan, széles vigyorral az arcán.

- Rendben, akkor Amanda, te is jössz az elzárásra! Megjegyeztem a neved, ne félj – meredt rám fenyegetően – Most pedig induljatok gyorsan vissza a szobátokba, és ha még egyszer előfordul egy ilyen kis lógás, akkor esküszöm, szólok Floyd-nak, és akkor azt is megbánjátok, hogy a világra jöttetek – emelte fel a hangját. Hagyott egy kis hatásszünetet, ami közben minket próbált megölni a tekintetével, majd emelt fővel tovább kocogott.

Miután már hallótávolságon kívül esett, magyarázatot várva Cameron felé fordultam. Nem éreztem úgy, hogy a kamunév jó ötlet volt.

- Amanda? – vontam fel a jobb szemöldököm.

- Reymann full sötét, estére már azt is elfelejti, hogy létezel. Mondjuk rám emlékezni fog, az száz, de később azt is mondhatom, hogy Fred-del, vagy Naomi-val lógtam, azt is simán beveszi – vonogatta a vállát.

- Remélem is – mosolyogtam rá.