Köszönöm a hozzászólásokat és a pipákat.
Ebben a fejezetben egy kis románc alakul ki, de mint Lilo életében kábé minden jó dolog, ez se fog túl sokáig tartani. Na, de nem árulok el semmit.
Jó olvasást: Zsana
__________________________________________________________________
Ötödik fejezet: Futás helyett
Ebben a fejezetben egy kis románc alakul ki, de mint Lilo életében kábé minden jó dolog, ez se fog túl sokáig tartani. Na, de nem árulok el semmit.
Jó olvasást: Zsana
__________________________________________________________________
Ötödik fejezet: Futás helyett
Cameron ott várt, ahol
megbeszéltük. Az épület téglafalának támaszkodott. Az idő borús volt, a hideg
szinte már csipkedte a lábam. Az egyenruha nem volt túl télies, hiszen arra az
időszakra volt egy másik ruha. Nem kedveltem az egyenruhát. Fekete rakott
szoknya, fehér ing, piros nyakkendő, alján az intézmény logójával. Térdzokni,
és egy fekete, kicsit elegáns bőrbakancs. Felvettem egy majdnem térdig érő
kabátot, amit szintén az intézménytől kaptunk, tehát többen is hasonlót
hordtak.
Mikor odaértem, az eső
szépen lassan elkezdett cseperegni. Szerettem az esőt, megnyugtató volt
számomra az esőcseppek koppanásának hangja.
- Szia, Lil –
köszönt Cameron.
Meglepődtem, hogy már
is becézett. Hiszen alig beszéltünk pár mondatot.
- Szia
– köszöntem halkan, ahogy általában szoktam. Sosem voltam túl hangos lány.
- Zavar
az eső? – kérdezte kissé aggódóan, látva a leguruló esőcseppeket az arcomon és
a hajamon.
Lassan megcsóváltam a
fejem, nemet jelezve. Egy hosszabb csönd következett, majd Cameron újra
megszólalt. Kicsit haragudtam magamra, hogy végre volt egy szimpatikus fiú,
akivel találkoztam, és szokás szerint meg sem tudtam mukkanni. Szerettem volna
beszélni, de nem tudtam mit. Nem volt semmi különösebb mondanivalóm.
- Gyere, menjünk
be – mondta, és megfogta a kezem.
Magával húzott, én
pedig csak döbbenten a kezünkre néztem. Váratlanul ért, hogy egy fiú megfogja
az én kezem, az én, hideg, halálsápadt, kicsike kis kezem. Nem sokszor értek
hozzám az emberek, általában kerültem a testi kontaktusokat, így a legapróbb
érintésektől már kirázott a hideg, rossz értelemben. De Cameron kézszorítása
viszont jól esett, a keze felmelegítette az enyémet. Az eső egyre jobban esett,
ezért Cameron felgyorsította a lépteit, szinte már rohantunk. Az esőcseppek
nehezékétől a hajam ide-oda lengett, csapkodta a hátam, és csak rohantunk,
rohantunk.
Kicsit olyan volt,
mintha vidám lettem volna. Ilyen lenne a boldogság?
Egy hatalmas
sártócsában - amit még valószínűleg az éjszakán történt vihar okozott – Cameron
megcsúszott, magával rántva engem is. Pár pillanat alatt már mindketten a
sárban feküdtünk. Nem érdekelt, hogy a hajam, a ruhám, mindenem tiszta sár.
Behunytam a szemem, és még mindig Cameron kezét fogtam. A fiú hirtelen
felnevetett. Hangosan elkezdett kacagni, és csak kacagott, kacagott. A sárban
feküdtünk, ő nevetgélt, én pedig csak vigyorogtam, mintha két kézzel húznák
szét a számat. Valószínűleg a saját maga bénaságán, ügyetlenségén röhögött.
Rámosolyogtam, ami nagy szó, mert ez már szinte őszinte mosoly volt. Az arcát
fürkésztem. Ő is pont olyan mocskos volt, akárcsak én. Az arcán is volt pár
sárfolt, ugyanis ahogy elcsúszott, a sáros vízbe hatalmasat csobbant, a sárcseppek
ide-oda repültek.
- Te,
Lil – kezdte el Cameron, engem bámulva. Hagyott egy kis szünetet, és közben
végig engem nézett, nem vette le rólam a szemét. Ettől rettentő zavarba jöttem,
kellemetlen érzéssel töltött el, ha valaki egy percnél tovább szemlélt. Majd
folytatta – Fel kéne állnunk, nem gondolod? – kérdezte.
- Nem
gondolom – mosolyogtam, és az oldalamra feküdtem. Nem érdekelt, hogy csak még
jobban sáros lettem – Szerintem jó itt feküdni – mondtam őszintén.
Cameron összeráncolta a
szemöldökét.
- Nem
zavar, hogy egy pocsolyában fekszel, és csupa sár mindened?
- Nem
– feleltem kurtán.
- Fura
lány vagy, Lil, nagyon fura! – mondta a fiú, majd látva a kissé sértődött
képemet, megtoldotta az előző kijelentését – De persze, jó értelemben fura.
Ő is az oldalára dőlt. Közelebb kezdett
húzódni. Úgy éreztem, hátrálnom kell, de a testem moccanni sem bírt, annyira
ledermedt a fiú közelségétől. Végigsimított a mocskos arcomon. A tekintete
mélyen belefúródott az enyémbe, és én megbabonázva figyeltem a két, smaragdzöld
szempárt.
Az idilli pillanatot a trappolások
zajának közeledte zavarta meg. Ugyanis a futóösvény, amin a diákok menni
szoktak, éppen mellettünk volt. Észre se vettük eddig, de most, hogy vészesen
gyorsan futottak felénk, hirtelen észbe kaptunk. Sajnos már késő volt. Mikor
fel akartunk ülni, addigra a futók odaértek, és a hatalmas tömeg belefutott a
pocsolya szélébe, még jobban összevizezve minket. Teljes mértékben biztos
vagyok, hogy direkt nem kerülték ki.
- Bunkók
– mormoltam, majd Cameron-ra pillantottam, aki nálam sokkal feldúltabban reagált.
Hangos káromkodásban tört ki, majd siettetve témát váltott.
- Lil!
Gyorsan el kell bújnunk, a tömeg végén van a nevelőnő, ő hajtja az embereket! –
mondta. Felpattant, magával rántva engem is, hiszen végig fogta a kezem.
De addigra már késő
volt, mert megjelent a sor végén kocogó, ordibáló, szorosan copfba fogott nő.
Megállt mellettünk, és torkaszakadtából ránk üvöltött.
- TI MEG MIT
CSINÁLTOK?! – kiabálta fülsüketítően.
Kérdően Cameron-ra
pillantottam, hátha ő normálisan meg tudja ezt a kérdést válaszolni. Reméltem,
hogy van némi tapasztalata a hazudozás, és a nem átlátszó kifogások keresése
terén. Gondolom volt is, de azt a helyzetet elég nehéz volt kimagyarázni,
pláne, hogy én is, és valószínűleg ő is, pánikba esett. Felment a pulzusom a nő
sátánüvöltésétől, nem tudtam koncentrálni, csak pörgött az agyam, a gondolataim
össze-vissza cikáztak. Az első napom ebben a cseszett intézetben, és már is
bajba kerülök? Rettegtem a zárt osztálytól, és tudtam, hogyha így folytatom,
oda kerülök.
Cameron lazán zsebre vágta a kezét, és a
félelem legkisebb jelét nem mutatva megszólalt.
- Futás
közben megcsúsztunk a sárban – válaszolt egyszerűen.
- Akkor
miért nincs rajtatok a sportruha? – tette fel a keresztkérdést a nő, összefont
karral.
Az ajkamba haraptam, és
próbáltam gondolkodni, mit is válaszolhatnánk rá. Sajnos semmi eszes kifogás
nem jutott eszembe. A nőt kezdtem figyelni, valamiért lekötötte a figyelmem a
lenőtt, igénytelen, szőkére festett haja, és az állán lévő kugli alakú anyajegy,
amiből pár visszataszító szőrszál is kilógott.
Cameron se tudott
semmit se mondani, így a nevelőnő türelmetlenül megszakította a gondolkodási
időnket.
- Na
jó, elég lesz! Cameron, téged várlak a szokásos időpontban az elzáráson. Te
pedig… – fordult felém elgondolkodva – Te ki is vagy?
- Már
épp válaszra nyitottam volna a számat, amikor a mellettem álló fiú egy laza
mozdulattal átkarolta a vállam, és megelőzött.
- Ő
itt Amanda – mondta gyorsan, széles vigyorral az arcán.
- Rendben,
akkor Amanda, te is jössz az elzárásra! Megjegyeztem a neved, ne félj – meredt
rám fenyegetően – Most pedig induljatok gyorsan vissza a szobátokba, és ha még
egyszer előfordul egy ilyen kis lógás, akkor esküszöm, szólok Floyd-nak, és
akkor azt is megbánjátok, hogy a világra jöttetek – emelte fel a hangját.
Hagyott egy kis hatásszünetet, ami közben minket próbált megölni a
tekintetével, majd emelt fővel tovább kocogott.
Miután már
hallótávolságon kívül esett, magyarázatot várva Cameron felé fordultam. Nem
éreztem úgy, hogy a kamunév jó ötlet volt.
- Amanda?
– vontam fel a jobb szemöldököm.
- Reymann
full sötét, estére már azt is elfelejti, hogy létezel. Mondjuk rám emlékezni
fog, az száz, de később azt is mondhatom, hogy Fred-del, vagy Naomi-val lógtam,
azt is simán beveszi – vonogatta a vállát.
- Remélem
is – mosolyogtam rá.
Azt a kurva elet :D kibaszott jo :D ki be kurtul imadom :D koviiiit :D
VálaszTörlésKöszönöm Fanni :D szépen fogalmaztál! <3 :DDD
TörlésHat en mindig szepen fogalmazok :D <3 mikor lesz kovi?? *--* :D
VálaszTörlésHa minden jól megy, akkor ma :)
Törlés