Negyedik rész

Negyedik Fejezet: Ima a templomban, és Cameron

 A drága Floyd barátom egy nagyon fontos dolgot kihagyott a program felvázolása közben. Mégpedig az imákat. Én nem vallom magam vallásosnak, nem hiszek semmiben és senkiben. Az evolúcióban hiszek, nem pedig Ádámban és Évában. Szerintem azok a hatalmas csontleletek nem Ádám és Éváé voltak, hanem dinoszauruszoké. A keresztények amúgy is túl sok véres háborút vívtak, teljesen értelmetlenül. Az értelmetlen vérontást nem szeretem. A vérontással nincs konkrét bajom – sőt -, de azért elvárom, hogy legyen egy becsületes indok. A halál ugyan becses dolog, de néhányan azt is megérdemlik, hogy az élők között lehessenek.

  Szóval, reggel hajnali hatkor mikor a felügyelőnő sípja felriasztott, már eleve a szívroham kerülgetett. Főleg akkor, amikor bejelentette, hogy már negyed hétkor készen kell lenni. Az ebédlő épülete mellett volt a templom, ahol a reggeli tíz perces imát tartották. Enyhén szólva ki voltam borulva. Próbáltam ellenkezni, de a felügyelőnő csak rám ripakodott, hogy ha folytatom a hisztit, akkor a szobától levonunk tíz zsetont. A szobatársaim erre megijedtek, és elkezdtek engem nyugtatgatni, hogy inkább álljak le. Én meg csak értetlenül pislogtam, mert nem értettem, mégis mi ez a zseton dolog.

  Később Ronnie elmagyarázta, hogy szobánként lehet zsetont gyűjteni, ami egyfajta jutalom, és később az őszi és a tavaszi bazáron el lehet költeni. Tíz zseton az rengeteg volt, hiszen átlagosan a bazárok idejére maximum ötven-hatvan zsetont gyűjtött össze egy szoba.

   Miután átöltöztem az egyenruhámba, mérgesen állapítottam meg, hogy lóg rajtam. Mindig is alacsony, vékonyka lány voltam, és úgy tűnt a legkisebb méret is bő volt rám. A szoknya esett le rólam, így kénytelen voltam a szegecses övemmel fenntartani. Csakhogy a felügyelőnő amikor visszatért, kiakadt, és lecibálta rólam az övet, mondván, hogy ilyen provokatív kiegészítőket TILOS viselni. Helyette adott egy elég ronda bőrövet, de örömmel felvettem, mert az egyenruha amúgy is olyan csúnya volt, hogy semmi sem ronthatott már rajta.

  Az intézmény összes lakosa betömörült a templomba – azaz mind a kétszáz ember – és  helyet foglalt a fapadokon. Én Ronnie mellé ültem, aki egész kedves volt hozzám, és úgy tűnt elhatározta, hogy engem fog pesztrálni. Többen is engem néztek, Ronnie szerint azért, mert elég gyorsan terjedt a pletyka, hogy Lilien, a tömeggyilkos lány az intézmény növendéke lett. Nem sokat beszélhettünk, hiszen a pap hamar elcsitított mindenkit. Csönd lett, amint megszólalt, és az ő hangja remegte be az egész templomot. Ki kellett nyitni a bőrkötéses imakönyvet, és latinul kellett mormoljunk minden féle értelmetlenséget. Nem tudtam latinul semmit, így csak pár szót ismertem fel, amit hasonlónak találtam a saját nyelvezetemhez viszonyítva.

  Miután vége volt a szertartásnak, fellélegezhettem, és mehettem reggelizni. Farkas éhes voltam, nagyon vártam már, hogy egyek egy kis lekváros pirítóst, és igyak egy kis tejes teát hozzá. Csalódnom kellet, nem is értem, miért számítottam finom ételekre egy ilyen helyen. A reggeli egy zabkása szerű trutyi volt, és amikor kérni akartam rá kakaóport, hátha az megízesíti, a konyhás néni fogta magát, és beleköpött a tányéromba, mondván, hogy „Nesze neked, itt egy kis öntet!”.

  A tányérommal elindultam az asztalhoz, ahol Ronnie-ék ültek, és pár – számomra idegen – diákkal csevegtek. Helyet foglaltam az asztalfőnél, mert már csak ott volt üres hely. Halkan köszöntem, majd végignéztem a társaságon. Szóval a szobatársaim egész népszerűek, gondoltam. Fiúkkal is barátkoztak, hangosan nevettek, és nem is tudom. Többen is őket nézték irigykedve. Magamban mérlegeltem, hogy közéjük-e akarok tartozni, vagy inkább húzzam meg magam, amikor a mellettem ülő fiú megszólított.

-         - Lily, ugye? – kérdezte mosolyogva.

-          -Lilo – javítottam ki.

-         -Szóval te vagy az a lány, aki megölte az osztálytársait? – kérdezte. Megtörölte a száját, letette a kanalát. Úgy tűnt befejezte a reggelit, de nem állt fel, tovább akart csevegni velem.

-          -Igen – válaszoltam automatikusan.

-          -Ez elég király! – méregetett dicsérően.

 Király? Azt hittem őrültnek fognak gondolni, és elkerülik a társaságom.

-          -Olyasmi. Csak tudod, onnantól fogva, hogy idekerül az ember, annyira már nem király – magyaráztam.

-     -Ne is mondd! Én már másfél éve vagyok itt, és nem képesek kitenni a tizenhármas szintű csoportból – panaszkodott.

-          -Tizenhármas szintű csoport? – vontam fel a szemöldököm kérdően.

-          - Ja. Szintekre vannak beosztva a terápiás csoportok, a tizenhármas a legrosszabb, az egyes a legjobb. Az egyes után szabadulsz ki innen. A tizenhármasban vannak a legromlottabbak, többek között én – húzta ki magát büszkén.

-          -Miért, te mit tettél, hogy idekerültél? – ráncoltam össze a szemöldököm.

-          -Ó, semmiség. Saját bizniszbe kezdtem – legyintett.

-          -Saját biznisz? Ezt hogy érted? – kérdezősködtem. Nagyon felkeltette az érdeklődésem a fiú.

-        -Drog – vonta meg a vállát, mintha ez oly természetes lenne – Csak aztán kezdtek elbaszódni a dolgok, és rosszul sült ki az egész. Elcsesztem a receptet, és akkor jöttek a halálesetek, és áh, minden szar lett, felnyomtak, és idekerültem. Szívás!

-         - Ja – bólintottam megértően, majd elgondolkodtam – Hogy is hívnak téged? – kérdeztem.

-       -Cameron – mutatkozott be, majd megfogta a tálcáját, és felállt – Szerintem lassan indulni kéne, mert lekéssük a futást.

Elgondolkodtam, és hirtelen egy ötlet jutott eszembe.

-         - Mi lenne, ha lekésnénk? – vigyorodtam el.

-     - Rossz kislány – kacsintott rám. Elindult, léptett már lépést, majd visszafordult – Gyere hét előtt a főépület mögé, és ott majd megbeszéljük! – mosolyogott rám, és továbbindult.

Utánanéztem. Az egyenruhája elég hanyagul lógott rajta, az inge kilógott, a nyakkendő se volt rendesen rajta. A nadrágja oldalán pedig egy lánc lógott, ami erősen szabályellenes volt. Elmosolyodtam. Nem voltam sose jóba a fiúkkal, mondjuk a lányokkal se. Sose voltam jóban senkivel, és most úgy éreztem, rátaláltam az emberekre, akikkel egészen jóba lehetek. Végre!