Harmadik rész

Köszönöm a hozzászólásokat és a pipákat.
Itt is van a harmadik rész, ami amolyan visszatekintős fejezet a múltba.
Jó olvasást: Zsana


__________________________________________________________________


Harmadik fejezet: A baba incidens

Tíz évvel korábban

  Az óvodába nagy volt a nyüzsgés. A gyerekek ide-oda szaladgáltak a teremben, játszottak a különböző játékokkal. Én a rajzos asztalnál üldögéltem a szokásos helyemen, az én kis trónomon: a háromlábú széken. Ez volt az a szék, amit rajtam kívül senki nem szeretett, mert kicsit instabil volt, és rozoga. Én vidáman hintázgattam rajta, de az óvónő mindig rám szólt, hogy ne tegyem, mert hátra fogok esni. Most viszont csak egy helyben ültem, szinte már mozdulatlanul. Az üres papírra meredtem, és egy színes ceruzát szorongattam a kezemben. Az óvó néni óvatosan mellém lépett. A két kezét a vállaimra helyezte, lehajolt, és a fülembe suttogott.

-        -Nem tudod, mit rajzolj, Lily? – kérdezte mosolyogva.

-Bátortalanul megráztam a fejem.

-          Rajzold le, ami elsőre eszedbe jut. Egy pillanatképet. Egy álmot, esetleg – tanácsolta.

-          Nem szoktam álmodni – feleltem morcosan.

-          Próbáld meg – mondta kedvesen, biztatóan.

 Megveregette a vállam, majd továbbállt. Én még mindig a fehér papírt bámultam. Egy hirtelen mozdulattal eldobtam magamtól a színes ceruzát. Magamhoz húztam a ceruzás készletet, és hosszas kotorászás után megtaláltam, amit keresgéltem. Megragadtam a feketét, és satírozni kezdtem. Besatíroztam az egész papírt feketére, a tőlem telhető legerősebben. Igyekeztem egy fehér foltot sem kihagyni, így meglehetősen sok időbe telt, mire végeztem. Végtelen hosszú időnek tűnt, mire kész voltam vele. Mikor befejeztem, az óvó néni hamarosan ott is termett mellettem.

-          - Végeztél? – búgta a fülembe.

- Bólintottam.

-          - És mit ábrázol a rajz? – érdeklődött.

-          - Az álmomat – jelentettem ki.

 Az óvó néni szomorkásan megcsóválta a fejét, de úgy döntött, inkább hanyagolja a témát. Elterelte a szót, valami másra.

-         - Nem akarsz játszani a többi gyerekkel? – kérdezte.

-         - Nem.

-        -  Na, azért próbáld ki! Nem olyan rossz dolog az, hidd el nekem – kacsintott rám.

 Megvárta, míg felállok a székről, majd egy gyengéd mozdulattal meglökött, hogy induljak a többiek felé. Kicsi, bizonytalan léptekkel elindultam a többi kislány felé. Éppen a babákkal játszottak a puha szőnyegen üldögélve. Cumisüvegből etették őket, öltöztették őket, babusgatták őket. Odatipegtem hozzájuk, és leültem melléjük.

  Figyelni kezdtem őket, és azon töprengtem, hogy ők hogyan élvezhetik ezt. Élettelen műanyagokat miért jó simogatni? Mi öröm van benne? A szőnyeget kezdtem piszkálni, mikor az egyik lány letette a babát, és felém fordult.

-         - Mit csinálsz te itt? – kérdezte, méregetve engem.

 Tudtam, hogy nem kedvel. Engem senki nem kedvelt a csoportban, mindenki furának hívott. Én voltam a fura lány. A fura lányokat általában nem szeretik, mert mások, és a másságot sokan nem tudják hova tenni. Ki voltam rekesztve, itt is, mint mindenhonnan.

-         - Játszani szeretnék – mondtam bizonytalanul.

-        -  Akkor menj játszani máshova! – fonta össze a karjait.

Összeszorítottam az ajtaim, a kezem ökölbe rándult. Nagyot nyeltem egyet.

-          -K-kérlek... Hadd játszhassak én is! – dadogtam.

-          -Nem! – utasított vissza, és hátat fordított nekem.

 Mérges voltam, megalázott, vérig sértett. „Nem fogok sírni, nem fogok sírni!” mondogattam magamban. Nem akartam gyengének és sebezhetőnek tűnni, tudtam, hogy pont az a célja, hogy kiboruljak.

  A vécé felé kezdtem el rohanni. Tudtam, hogy előbb ki kellett volna kéredzkedjek, de abban a pillanatban magasról tettem a szabályokra. Csak rohantam, ahogy a lábam bírta. Megbotlottam a mosdó ajtajának küszöbében, és hanyatt estem. Akkor tört el bennem a mécses, bőgni kezdtem, hangosan, szinte már üvöltözve zokogni. A padlót csapkodtam tehetetlenül. Úgy döntöttem, megbosszulom a kislány visszautasítását.

  Egy bő negyed órát még a vécében maradtam, és a sarokban kuporogtam merengve. Majd feltápászkodtam, és bosszúra szomjazva visszasiettem az csoporttermünkbe. A kislányhoz léptem, aki visszautasított. Még mindig azzal az átkozott babával játszott. Megböktem a lány vállát, aki felvont szemöldökökkel fordult felém.

-       -Nekem te nem mondhatod meg, mit csináljak! Ha játszani akarok, akkor játszok! – visítottam torkom szakadtából.

-            - De még babát sincs, így nem tudsz babázni – szállt velem vitába.

 Hirtelen felindulásból fogtam, és kirántottam a kezéből a játékot. Minden erőmet bevetve, a hajánál fogva letéptem a baba fejét. A kislány szörnyülködésében sírva fakadt, én pedig csak hangosan felkacagtam.

-           -Most már te se tudsz – kuncogtam, a kezemben lógatva az üveges tekintetű, élettelen babafejet.

 A nagy ricsajra felfigyelt az óvónő, és odajött hozzánk. Leszidott engem, amiért tönkretettem a kislány játékát. Többször is elmondta, hogy helytelenül viselkedem, és ha még egyszer előfordul egy hasonló eset, akkor el fog beszélgetni a szüleimmel. Én csak vállat vontam, és azt mondtam, tőlem aztán most is beszélhet velük. Tudtam, hogy pimaszul viselkedtem, de annyira fel voltam dobódva a lefejezett babától, hogy megengedtem magamnak egy kis feleselést.