Második rész

Meghoztam a következő részt.

Köszönöm a tíz feliratkozót, és köszönöm "greeti szia"-nak a lelkesítő megjegyzést.

A részeket egyébként egy-két hetente fogom hozni, tudom, az előző rész megjelenése óta mindössze csak pár nap telt el, de ez a fejezet nagyon rövid, és nem túl jelentős.

Jó olvasást: Zsana

____________________________

Második fejezet: Szobatársak

   Miután Floyd elhessegetett a szobából, a két gorilla a lakosztályomhoz cibált. Még mindig fel voltam háborodva az erőszakosságukon, de nem túl sok mindent tudtam velük kezdeni. Kétszer akkorák és kétszer erősebbek voltak, mint én. Hagytam, hogy ráncigáljanak kedvükre, mint egy rongybabát. Több folyosón is végig mentünk, mire odaértünk az én hálómhoz, a 24-es szobához.

-         - A cuccaid már a szobában vannak – morogta az egyik gorilla, azon a mély, dörmögős hangján.

  Ezzel a mondattal el is ment a társával együtt. Nem hiányzott a búcsú puszi, de azért valami „szia”-féle jól esett volna. Sóhajtottam, majd az ajtó felé fordultam - Akárkik is lesznek a szobatársaim, biztos, hogy utálni fogom őket. Fő az optimizmus, mi? – gondoltam, és ezzel megragadtam a kilincset, lenyomtam, és kinyitottam az ajtót.  Egy pillanatig sem voltam bizonytalan, határozott léptekkel mentem be a szobába.

  Három lánnyal találtam magam szembe, egy nagyon kicsi, szűkös szobában. Az egész szoba ocsmány volt, és az alapbűzt próbálták elnyomni parfüm szaggal, amitől szerintem csak undorítóbb lett az egész. Körülnéztem. Négy ágy volt, szorosan egymás mellett. A bal legszélső érintetlen volt, a többit már úgy tűnt használatba vették a többiek.

-          -Sziasztok – köszöntem hangosan, erőltetett mosollyal.

 Visszaköszöngettek, és ezek után úgy gondoltam, ennyi kommunikáció elég is lesz. A bőröndöm a szoba közepén hevert, én fogtam, és az ágyam mellé húztam. Leültem az ágyra, és a három lányra pillantottam. Engem néztek, bámultak, de úgy, mintha embert öltem volna. Mondjuk, tényleg öltem embert, így volt okuk úgy nézni.

-          -Mi van? – kérdeztem kissé bunkó stílusban.

-         - Esetleg nem szeretnél bemutatkozni? – kérdezte egy hosszú, egyenes, sötétszőke hajú lány.

-         - Fölösleges, úgy is tudjuk, hogy ki ő. Lilo, a tömeggyilkos – vágta rá a másik.

-         - Ezt tőle is szívesen meghallgattam volna – szállt vitába a szőke.

 Már épp veszekedni készültek volna, mikor én hangosan megköszörültem a torkom, és közbe szóltam.

-          Ha már úgy is tudjátok, hogy ki vagyok, megtudhatnám, ti kik vagytok? – kérdeztem őket méregetve. Jó tudni, hogy kik ők, és miért kell őket utálni.

 A három lány összenézett, bólintott.

-         - Én Ronnie vagyok – mutatkozott be a szőke.

-         - Én Amy – biccentett az erősen, szemceruzával kihúzott szemű.

-         - Én pedig Wendy – mosolygott rám élénken a vállig érő, hullámos hajú lány.

  Mivel a neveket tudtam, hogy úgysem jegyzem meg, tovább kérdezősködtem, hogy másról jegyezzem meg őket. Mondjuk egy tulajdonságról, vagy hasonlóról.

-          - A neveket nem hiszem, hogy megjegyzem. Elmondanátok, hogy mit kerestek itt, ebben a diliházban? – kérdeztem.

 Láthatólag kellemetlen volt számukra a téma, nem lelkesedtek az ötletért, hogy kitálaljanak nekem. Engem viszont nagyon furdalt a kíváncsiság, hogy mások milyen indokból jutottak ide. Elsőként Ronnie szólalt meg.

-         - Én azért vagyok itt, mert megmérgeztem a mostohaapámat. De sajnos nem halt bele, úgyhogy szarügy – sóhajtott.

 Gyilkossági kísérlet? Ez még nem is volt olyan vészes, az enyémhez képest. Kérdően néztem a többiek felé, és vártam, hogy ők is elmondják. A következő vallomás Wendy-től jött.

-          - A legtöbb sulimból kicsaptak, és nem egyszer lefeküdtem a tanárral, ami sajnos napvilágra került - húzta el a száját a lány, majd beletúrt hullámos fürtjeibe.

 Meglepődve húztam fel a szemöldökeim. Azt hittem, a tanárokkal való szex csak a filmekben téma. Már csak egy lány maradt hátra. Várakozóan felé fordultam. A nevén gondolkodtam, amikor beugrott: Amy. Milyen egyszerű, és tipikus egy név! Én biztos valami különlegesebbet adnék a lányomnak.

-         - Az enyém nem nagy cucc – vonta meg a vállát, kis szünetet hagyva – Elméletileg dühkezelési problémáim vannak, ennyi az egész.

-          - Ennyi az egész? Lilo, ne higgy neki. Ez a csaj egy agresszív állat, mindenkit élve szét akar szedni – nevette el magát Ronnie, és pajkosan belebokszolt a karjába, mire Amy megragadta a kezét, és a szúrós tekintetével próbálta leállítani.

 Magamban megállapítottam, hogy Floyd nem hazudott, mikor azt mondta, én ritka eset vagyok. Felpattantam, és elkezdtem a régi, egyszerű fekete színű ütött-kopott bőröndömből kipakolni a hiányos ruhakészletemet. Nem sok ruhát hozhattam, és amúgy sem vehettem fel őket, hiszen az egyenruha viselése kötelező volt. Pakolászás közben a három lány kérdezősködni kezdett. „Tényleg megöltél harminchárom embert?”, „Miért csináltad?”, „Milyen érzés volt?”. Robotosan válaszolgattam rájuk, hiszen ezeket a kérdéseket már hatvanszor hallottam már, és hatvanszor válaszoltam is rájuk. Nem akartam tagadni, hiszen annyi szemtanú volt, annyi bizonyíték. És minek is tagadtam volna? Büszkén viseltem a tettem.

-         - Szóval megölted az osztálytársaid, mert gyűlölted őket? – foglalta össze Amy.

-          - Olyasmi – vontam meg a vállam lazán.

 Miután kész voltam a pakolással, a lehuppantam az ágyamra. Kibújtam a cipőimből, és kényelmes elfeküdtem rajta. A fejemet oldalra döntöttem, és az újdonsült szobatársaimra néztem. Nem tudtam eldönteni, mit gondolhatnak rólam. Ronnie kicsit úgy nézett rám, mintha csodálna, amit eléggé furcsálltam. Amy látszólag nem annyira kedvelt, ahogy Wendy se. Magam is meglepődve tapasztaltam, hogy megjegyeztem a nevüket. Végül is, három név még nem a világvége.