Hatodik rész

Imádlak titeket! 1000+ megtekintés, ááá!
Számomra ez csodás érzés. 
Itt van a hatodik rész, ami megint egy pici visszaemlékezés.
Jó olvasást: Zsana


__________________________________________________________________

Hatodik fejezet: Amiért megloptam a saját apám

 Sokan megkérdezték, hogy mi volt a tervem, miután végeztem a mészárlással. Volt egy szép, kissé hiányos, álomba illő tervem. Aznap reggel nem csak apám pisztolyát, hanem a pénze nagy részét is lenyúltam. Úgy terveztem nevet változtatok, lelépek, és pultosként dolgozok egy lepukkant bárban esténként, és valahogy eléldegélek. Nem akartam a családommal lenni, gyűlöltem őket.

Nyolc évvel korábban

 A szüleim elküldtek egy nyári táborba, hogy kicsit ismerkedjek más korombeli gyerekekkel. A tábort egész végig utáltam, tíz keserű, fájdalmas napot töltöttem ott. Az egyedüli dolog, amiben szórakozást találtam, az a zongorázás. Zene tábor volt, és végre meg tanulhattam zongorázni. Imádtam a billentyűk gyönyörű, lágy hangzását, és a dallamokat, amiket lehetett rajta játszani.

Tíz napon keresztül csupán egyetlen egy eseményre készültem: a záró fellépésre, a fináléra. Ott a nagy közönség előtt játszhattam, megmutathattam, hogy milyen szorgalmasan tanultam, és kifejezhettem a bennem rejlő érzéseket, a dallam szomorkás hangulatával. Alig vártam, hogy eljöjjön az utolsó nap.

A színpadon voltam, a zongoraszéken üldögélve. Ki voltam öltözve, a piros kockás rakott szoknyámat vettem fel, a fehér ingemmel. Fekete tornacipőt vettem fel, mert ahhoz nagyon ragaszkodtam, és semmi kedvem nem volt a lakkcipőhöz.

A közönség türelmetlenül nyüzsgött. Nem tudtam koncentrálni, mert az kötött le, hogy a szemeimmel megkeressem a szüleimet a hatalmas tömegben. De nem találtam őket. Nem várhattam tovább, a színpad széléről már siettetően mutogatott a zongoratanárom.

Lassan, magabiztosan kezdtem lenyomni a billentyűket. Elhatároztam, hogy nekem nem kellenek a buzdító szülők, sőt, senki nem kell ahhoz, hogy önbizalmam legyen. Magamtól is tudok zenélni. Úgy éreztem akkor megmutattam, hogy ki is vagyok, és milyen önálló vagyok.

A produkcióm végén felálltam, kitipegtem a színpad közepére. Nem mosolyogtam. Komor arckifejezéssel meghajoltam. Hatalmas tapsvihar jutalmazta az előadásom, többen is felálltak, füttyögtek, kiáltoztak. Próbáltam győzködni magam, hogy nekem az ő lelkesedésük is elég, a szüleimé nem kell.

Lesiettem a színpadról, ahol meglepő módon anya várt. A számom közepén ért ide, legalábbis ezt állította, de én sejtettem, hogy csak a végére érkezett. Egy puszit nyomott a fejem búbjára, és hosszas áradozásba kezdett. Büszkén kihúztam magam, és elégedett vigyorral az arcomon mondogattam a sok-sok „köszönöm”-öt.

-          - Apa hol van? – jutott eszembe.

-         -  Ő sajnos nem tudott eljönni – harapott bele az ajkába anya.

- Vagy csak nem volt kedve, gondoltam.

Hat évvel korábban

-        -  Anya, nem akarok iskolába menni! – nyavalyogtam a kocsi hátsó ülésén ülve.

-        -  Lilien, nem látod, hogy anya most épp vezet? – idegeskedett anya.

-        -  Rose, ne kiabálj már. Lily csak kicsit hisztizik… - nyugtatgatta anyát apa.

Anyát nem hatotta meg apa, csak még feldúltabb lett.

-        -  Te már hozzászoktál a hisztihez, ugye Jerry? A szőke ribancod úgyis csak a bankkártyádra éhes… - sziszegte anya.

 A második mondatát már egészen halkan mondta, úgy, hogy azt hitte én nem hallom. Sajnos mindent hallottam, tisztán és érthetően.

-         - Rose! Ne most, kérlek…! – csitította apa anyát.

-         - Miért, akkor mikor, drágám? Vagy ne szólítsalak drágának, mert a ribi is így hív?

-        -  Elég lesz! – üvöltötte torka szakadtából apa, mire én nagyon megijedtem.

 Akkoriban kezdtek el veszekedni, és még nem voltam hozzászokva, hogy így, kikelve önmagából, ordítozzon, mint egy idegbeteg. Anyát viszont nem riasztotta vissza a felemelt hangerő, sőt, inkább csak arra ingerelte, hogy tovább kötekedjen.

-          -Ebből sose lesz elég, drágám! Sose! – kacagott fel anya.

 A kezembe temettem az arcom, és zokogni kezdtem. Már nem azért, mert nem akartam iskolába menni. Csak elegem volt a szüleimből, és a gyerek fejemmel nem tudtam feldolgozni, hogy a szüleim már nem úgy szeretik egymást, mint régen. Sejtettem, hogy csak miattam voltak még együtt. Csak én tartottam őket össze, semmi más. Én pedig elég jelentéktelen kapocs voltam, egy vékonyka cérnaszál, ami hamar el is szakadt.

-        -  ROSE! – ordított apa, majd lihegve, halkabban folytatta – Nézd meg, összetöröd a gyereket… - utalt rám.

-        -  Legalább megtanulja, hogy milyenek a férfiak, és milyen ember is az apja! – akadt ki anya.

 Apának ennyi elég is volt, teljesen kiborult. Egy hatalmas kanyart bevetve lefékezett. Én bevertem a fejem az ülésbe, de még én jártam jobban. Anya nem volt bekötve, teljesen előre esett, neki az üvegnek. Aznap nem mentem iskolába, de azóta is mar a bűntudat, hogy panaszkodtam.

 A kórházban voltam, a sürgősségin. Anyát figyeltem, csukott szemeit, mozdulatlan testét, amik össze-vissza voltak kötve mindenféle csövekkel. Többször is kiküldtek, de a végén, mikor kinyitotta a szemeit, én ott voltam. Anya túlélte a balesetet. Komoly sérüléseket szerzett, amit sosem bocsájtok meg apának.

A baleset után rögtön beadták a válópert, belátták, hogy a kapcsolatuk már nem javulhat. Veszélyesek voltak egymásra, jobb volt őket inkább távol tartani egymástól. Apa összejött a „szőke ribanccal”, anya pedig elkezdte keresni újra az igazit. Főleg apánál laktam, mert anya teljesen elzárkózott tőlem, került engem. Azt hiszem túlságosan is apára emlékeztettem, vagy hasonló.

Szóval, ennyit a családról. Képmutató szülők, és testvérek, akik nincsenek, nem is voltak. Az én testvéreim kiskoromban a kitalált barátaim voltak, akikkel együtt teáztam vasárnap délutánonként. Magányos voltam. Senkinek nem kellettem. De a furcsa az, hogy az effajta családi drámák manapság már egészen szokásosak. Elvált szülők, na és akkor mi van, mondják sokan. Szerintem a válás elég megviselő lehet. De szerintem, akkor is képes lettem volna meglopni apát, ha nem csinál ilyeneket. Nem mondom, hogy nem szerettem a szüleimet. Mégis csak a szüleim voltak, ők adtak enni, ők adtak lakóhelyet, és a többi. Viszont azt sem mondanám, hogy szerettem őket. Csak ott voltak, veszekedtek, majd nem veszekedtek, és ennyi.