Hetedik rész

Hetedik fejezet: A tizenhármas csoport

 A futás után lezuhanyoztam, átöltöztem, és mehettem is a tanórára. Én általában véve jó tanuló voltam, tanulgattam rendesen a suliban. Itt a tanítási szint viszont a béka segge alatt se volt, ha szabad így fogalmaznom. Az óra nagy része fegyelmezéssel ment el, hiszen egyes fiatalok nem tudták korrigálni magukat. Én mindig is nyugis diák voltam, csendben üldögéltem a hátsó padban. Most is ezt csináltam. Beszélni se tudtam senkivel, mert senkit sem ismertem az osztálytársaim közül, és amúgy is, egy személyes padok voltak. Mondjuk a padok másoknak nem volt akadály, gátlástalanul üvöltöztek egymásnak mindenféle kellemetlenkedés nélkül. A tanár pedig csak szidott, szidott, és fenyegetőzött. Többször is említette a „bünti szobát”, amitől valahogy mindenki rettegve elhalkult pár perc erejéig. Egy kis idő után persze újra beszélni kezdtek, elfelejtve a fenyegetőzést.

  A bünti szoba egyből megmozgatta a fantáziám, ahogy azt az ilyesmi dolgok szokták nálam. Beugrottak a középkorú kínzóeszközök, amiket még a két évvel ezelőtti osztálykiránduláson láthattunk egy múzeumban. Ó, milyen nagy figyelemmel kísértem végig a múzeumnak azon részlegét! Boszorkánymaszk, fejprés, krokodil olló, júdásbölcső, spanyolcsizma, lofat, és még sok minden más. Brutálisabbnál brutálisabb kínzóeszközök. Persze, amellett, hogy valamiért örömmel töltött el ezen tárgyak gondolata, megijedtem, hiszen mi van, ha ezeket rajtam alkalmazzák? Az már kevésbé lenne élvezetes.

 A pár órás tanulás után pedig következett a csoportterápia. Én a híres-neves tizenhármas csoportba kerültem, hiszen én rendkívül súlyos esetnek számítottam. Az egész nagyon fura volt, olyan volt, mint egy egyetemista sátánizmussal foglalkozó szekta. Az alagsorban volt, egy picinyke, szűkös kis szobában. Cameron-nal mentünk együtt oda, elkísért egészen az osztályteremtől.

 Út közben a terápiáról magyarázott. Azt mondta, szerinte nem százas a terapeuta, mert össze-vissza beszél minden spirituális zagyvaságról. Őt már nagyon zavarja, de állítólag a többi csoportnál sokkal rosszabb a helyzet, mert ott kíméletlen szigorúság van. Nem találtam túl értelmesnek, hogy pont a legsúlyosabb elméjű diákoknak jut a leglazább terapeuta, de Cameron-ra hagytam a dolgot.

  Mikor beléptem az alagsor hármas szobájába, meglepődve néztem körül. Talán két percet késhettünk, így már a létszám teljes volt, mindenki ott volt aki a csoportba tartozott. Az egész szobában gyertyák világítottak. Csak egyetlen egy, piciny kis ablak volt, de az le volt takarva, így csak a gyertyák fénye ragyogott a szobában. A padlón volt egy kör alakú szőnyeg, ami körül párnák voltak le téve, és a többiek azon ültek. Cameron-t követve én is helyet foglaltam az egyiken.

 Érdeklődve pásztáztam végig a szememmel a társaságot. Vegyes volt a felhozatal, mondjuk így. Volt ott kicsi is, nagy is, aranyoska is, és démoni kinézetű is. Mellettem egy tíz éves forma kislány ült, két copfba fonott hajjal, végén szalagból készült masnival. Furcsállóan méregettem, hogy ő meg mégis milyen jelmezbálba készülhet ilyen frizurával, és azzal a kötényecskével, amit az egyenszoknyára kötött. Észrevette, hogy figyelem. Lassan rám nézett, azokkal a hatalmas szemeivel.

 Már épp teljes zavarodottságban lettem volna, mikor az ajtón belépett egy hosszú szoknyás, göndör hajú szőkeség, és duruzsoló hangon megszólalt.

- Sziasztok – köszönt mosolyogva, és helyet foglalt a legkényelmesebbnek tűnő helyen: a babzsákfotelen.

Eléggé kitűnt ez a szoba az intézmény többi részétől, hiszen ez valahogy modernebb volt, vagy nem is tudom. Kicsit olyan indiai hangulata volt. De egyáltalán nem tetszett nekem.

-Jó napot kívánok – köszönt mindenki kórusban, mire elégedetten bólintott a szőke.

-A mai napon új társunk érkezett. Mutatkozz be szépen, kedvesem – fordult felém.

A tekintetek rám szegeződtek, én pedig pánikolva gondolkodni kezdtem. Nem tudtam, mit mondjak. Ki vagyok? Mit szeretek? Jó kérdés. Egy pillanatra még a nevemet is képes voltam elfelejteni, majd mikor már nagyon kínos volt a csönd, gyorsan megszólaltam.

-Lilo vagyok.

-Én pedig Ms. Drew. Mesélj magadról, Lilien.

-Nem szeretem, ha Liliennek hívnak – feleltem ingerülten.

-Én pedig nem szeretem a béna beceneveket – nevette el magát Ms. Drew, mire kelletlenül elmosolyodtam, és Cameronra pillantottam. Ő látszólag leszarta az egészet, és csak a terápia végét várta – Na jó, akkor a legjobb lesz, ha most el kis kezdjük az órát.

Rémhosszúnak tűnt, amíg befejeződött a terápia. Mindenféle csapatépítő játékos szarságot csináltunk, ami nem volt se vicces, se kreativitásfejlesztő, se érdekes, se semmi. A végére nagyon elegem lett már belőle. Mrs. Drew pedig látszólag nagyon megutált, bár ahogy elnéztem, ő az egész csoportot utálta, kivétel egy bizonyos Edmund nevű, sápadag arcú, sötét hajú fiút, aki a leglelkesebb volt a társaságban. Volt, amikor vele voltam párba az egyik feladatnál, és a fiú idegesítően sokszor ért hozzám.

Sokszor néztem a mellettem ülő fonott copfos kislány felé, aki mindig ugyanolyan komor ábrázattal meredt előre, és nagyon ritkán szólalt meg. Valószínűleg észre vette, hogy sokat bámulom, mert elég feltűnő volt.

Cameron a terápia végén elhívott, hogy beszéljünk kettesben. Megvártuk, míg mindenki felsétál a lépcsőn, és ketten maradtunk az alagsorban. Előkapott egy hatalmas kulcscsomót a zsebéből, és a folyosó végén lévő ajtóhoz sietett.

- Mit csinálsz? – kérdeztem érdeklődve.

- Mutatok valamit – kacsintott rám.

 A kulcsot ügyesen a zárba helyezte, és úgy tűnt, a régi szerkezet megmakacsolta magát, hiszen vagy két percen keresztül szitkozódva rángatta a kilincset. Végül nagy nehezen kinyitotta, és szó szerint beesett a szobába. Követtem őt. Vaksötét volt, ő pedig fogta, és becsukta maga után az ajtót. Megijedtem. Attól féltem, hogy valami intim dolgot fog velem csinálni, amihez semmi kedvem sincsen. Kinéztem volna belőle.

 De nem azt csinálta. Elővett egy öngyújtót, aminek a lángja hirtelen lobbant fel, és világította be halványan a szobát. Az első dolog, amit megpillantottam, az vagy három, vagy több patkány volt.

- Miért nem ijedtél meg? Azt hittem meg fogsz. Vagy legalább undorodsz– mondta játékos csalódottsággal.

- Sajnálom, számomra ez nem ijesztő.

- Mondtam már, hogy furcsa vagy? – nevette el magát, mire én csak bólintottam.

 A zsebéből előhúzott egy kis kenyérszeletet. Eddig volt egy kulcscsomó, egy öngyújtó, és egy kenyérszelet abba a zsebbe. Mégis mi lehet még, töprengtem.

 Cameron leguggolt a patkányokhoz, kinyújtotta feléjük a kezét, hagyta, hogy leegyék róla a kenyeret. Vidáman figyelte a nagydarab állatokat, mintha csak a hörcsögeit etetgetné otthon. Ehhez képest egy alagsorban volt, patkányokkal.

- Ki akarják irtani őket. Már megvették a patkánymérget. De megoldottam. A patkányméreg tartalmát kicseréltem, és a mérget meg eltettem a szobánkba, egy vizes palackba. Nem hagyom, hogy megöljék őket – mondta, még mindig a kisállatait nézegetve.

- Jól tetted – bólintottam megértően.

A fiú elmosolyodott, és felnézett rám. Figyelt engem, szinte pislogás nélkül. Felguggolt. Közelebb lépett hozzám. Azt hittem, meg akar csókolni, mert egyre csak közeledett, és közeledett. Éreztem a meleg, cirógató leheletét az arcomon. Majd hirtelen hátrált. Én pedig csak álltam, mint egy darab fa.

- Mennünk kéne tesire – mondta váratlanul.