Hetedik fejezet: A tizenhármas csoport
A futás után
lezuhanyoztam, átöltöztem, és mehettem is a tanórára. Én általában véve jó
tanuló voltam, tanulgattam rendesen a suliban. Itt a tanítási szint viszont a
béka segge alatt se volt, ha szabad így fogalmaznom. Az óra nagy része
fegyelmezéssel ment el, hiszen egyes fiatalok nem tudták korrigálni magukat. Én
mindig is nyugis diák voltam, csendben üldögéltem a hátsó padban. Most is ezt
csináltam. Beszélni se tudtam senkivel, mert senkit sem ismertem az
osztálytársaim közül, és amúgy is, egy személyes padok voltak. Mondjuk a padok
másoknak nem volt akadály, gátlástalanul üvöltöztek egymásnak mindenféle
kellemetlenkedés nélkül. A tanár pedig csak szidott, szidott, és fenyegetőzött.
Többször is említette a „bünti szobát”, amitől valahogy mindenki rettegve
elhalkult pár perc erejéig. Egy kis idő után persze újra beszélni kezdtek,
elfelejtve a fenyegetőzést.
A bünti szoba egyből
megmozgatta a fantáziám, ahogy azt az ilyesmi dolgok szokták nálam. Beugrottak
a középkorú kínzóeszközök, amiket még a két évvel ezelőtti osztálykiránduláson
láthattunk egy múzeumban. Ó, milyen nagy figyelemmel kísértem végig a múzeumnak
azon részlegét! Boszorkánymaszk, fejprés, krokodil olló, júdásbölcső,
spanyolcsizma, lofat, és még sok minden más. Brutálisabbnál brutálisabb
kínzóeszközök. Persze, amellett, hogy valamiért örömmel töltött el ezen tárgyak
gondolata, megijedtem, hiszen mi van, ha ezeket rajtam alkalmazzák? Az már kevésbé lenne élvezetes.
A pár órás tanulás után
pedig következett a csoportterápia. Én a híres-neves tizenhármas csoportba
kerültem, hiszen én rendkívül súlyos esetnek számítottam. Az egész nagyon fura
volt, olyan volt, mint egy egyetemista sátánizmussal foglalkozó szekta. Az alagsorban
volt, egy picinyke, szűkös kis szobában. Cameron-nal mentünk együtt oda,
elkísért egészen az osztályteremtől.
Út közben a terápiáról
magyarázott. Azt mondta, szerinte nem százas a terapeuta, mert össze-vissza
beszél minden spirituális zagyvaságról. Őt már nagyon zavarja, de állítólag a
többi csoportnál sokkal rosszabb a helyzet, mert ott kíméletlen szigorúság van.
Nem találtam túl értelmesnek, hogy pont a legsúlyosabb elméjű diákoknak jut a
leglazább terapeuta, de Cameron-ra hagytam a dolgot.
Mikor beléptem az
alagsor hármas szobájába, meglepődve néztem körül. Talán két percet késhettünk,
így már a létszám teljes volt, mindenki ott volt aki a csoportba tartozott. Az
egész szobában gyertyák világítottak. Csak egyetlen egy, piciny kis ablak volt,
de az le volt takarva, így csak a gyertyák fénye ragyogott a szobában. A padlón
volt egy kör alakú szőnyeg, ami körül párnák voltak le téve, és a többiek azon
ültek. Cameron-t követve én is helyet foglaltam az egyiken.
Érdeklődve pásztáztam
végig a szememmel a társaságot. Vegyes volt a felhozatal, mondjuk így. Volt ott
kicsi is, nagy is, aranyoska is, és démoni kinézetű is. Mellettem egy tíz éves
forma kislány ült, két copfba fonott hajjal, végén szalagból készült masnival.
Furcsállóan méregettem, hogy ő meg mégis milyen jelmezbálba készülhet ilyen
frizurával, és azzal a kötényecskével, amit az egyenszoknyára kötött.
Észrevette, hogy figyelem. Lassan rám nézett, azokkal a hatalmas szemeivel.
Már épp teljes
zavarodottságban lettem volna, mikor az ajtón belépett egy hosszú szoknyás,
göndör hajú szőkeség, és duruzsoló hangon megszólalt.
- Sziasztok –
köszönt mosolyogva, és helyet foglalt a legkényelmesebbnek tűnő helyen: a
babzsákfotelen.
Eléggé kitűnt ez a
szoba az intézmény többi részétől, hiszen ez valahogy modernebb volt, vagy nem
is tudom. Kicsit olyan indiai hangulata volt. De egyáltalán nem tetszett nekem.
-Jó
napot kívánok – köszönt mindenki kórusban, mire elégedetten bólintott a szőke.
-A
mai napon új társunk érkezett. Mutatkozz be szépen, kedvesem – fordult felém.
A tekintetek rám
szegeződtek, én pedig pánikolva gondolkodni kezdtem. Nem tudtam, mit mondjak.
Ki vagyok? Mit szeretek? Jó kérdés. Egy pillanatra még a nevemet is képes
voltam elfelejteni, majd mikor már nagyon kínos volt a csönd, gyorsan
megszólaltam.
-Lilo
vagyok.
-Én
pedig Ms. Drew. Mesélj magadról, Lilien.
-Nem
szeretem, ha Liliennek hívnak – feleltem ingerülten.
-Én
pedig nem szeretem a béna beceneveket – nevette el magát Ms. Drew, mire
kelletlenül elmosolyodtam, és Cameronra pillantottam. Ő látszólag leszarta az
egészet, és csak a terápia végét várta – Na jó, akkor a legjobb lesz, ha most
el kis kezdjük az órát.
Rémhosszúnak tűnt, amíg
befejeződött a terápia. Mindenféle csapatépítő játékos szarságot csináltunk,
ami nem volt se vicces, se kreativitásfejlesztő, se érdekes, se semmi. A végére
nagyon elegem lett már belőle. Mrs. Drew pedig látszólag nagyon megutált, bár
ahogy elnéztem, ő az egész csoportot utálta, kivétel egy bizonyos Edmund nevű,
sápadag arcú, sötét hajú fiút, aki a leglelkesebb volt a társaságban. Volt,
amikor vele voltam párba az egyik feladatnál, és a fiú idegesítően sokszor ért
hozzám.
Sokszor néztem a
mellettem ülő fonott copfos kislány felé, aki mindig ugyanolyan komor
ábrázattal meredt előre, és nagyon ritkán szólalt meg. Valószínűleg észre
vette, hogy sokat bámulom, mert elég feltűnő volt.
Cameron a terápia végén
elhívott, hogy beszéljünk kettesben. Megvártuk, míg mindenki felsétál a
lépcsőn, és ketten maradtunk az alagsorban. Előkapott egy hatalmas kulcscsomót
a zsebéből, és a folyosó végén lévő ajtóhoz sietett.
- Mit
csinálsz? – kérdeztem érdeklődve.
- Mutatok
valamit – kacsintott rám.
A kulcsot ügyesen a
zárba helyezte, és úgy tűnt, a régi szerkezet megmakacsolta magát, hiszen vagy
két percen keresztül szitkozódva rángatta a kilincset. Végül nagy nehezen
kinyitotta, és szó szerint beesett a szobába. Követtem őt. Vaksötét volt, ő
pedig fogta, és becsukta maga után az ajtót. Megijedtem. Attól féltem, hogy
valami intim dolgot fog velem csinálni, amihez semmi kedvem sincsen. Kinéztem
volna belőle.
De nem azt csinálta.
Elővett egy öngyújtót, aminek a lángja hirtelen lobbant fel, és világította be
halványan a szobát. Az első dolog, amit megpillantottam, az vagy három, vagy
több patkány volt.
- Miért
nem ijedtél meg? Azt hittem meg fogsz. Vagy legalább undorodsz– mondta játékos
csalódottsággal.
- Sajnálom,
számomra ez nem ijesztő.
- Mondtam
már, hogy furcsa vagy? – nevette el magát, mire én csak bólintottam.
A zsebéből előhúzott
egy kis kenyérszeletet. Eddig volt egy kulcscsomó, egy öngyújtó, és egy
kenyérszelet abba a zsebbe. Mégis mi lehet még, töprengtem.
Cameron leguggolt a
patkányokhoz, kinyújtotta feléjük a kezét, hagyta, hogy leegyék róla a
kenyeret. Vidáman figyelte a nagydarab állatokat, mintha csak a hörcsögeit
etetgetné otthon. Ehhez képest egy alagsorban volt, patkányokkal.
- Ki
akarják irtani őket. Már megvették a patkánymérget. De megoldottam. A
patkányméreg tartalmát kicseréltem, és a mérget meg eltettem a szobánkba, egy
vizes palackba. Nem hagyom, hogy megöljék őket – mondta, még mindig a
kisállatait nézegetve.
- Jól
tetted – bólintottam megértően.
A fiú elmosolyodott, és
felnézett rám. Figyelt engem, szinte pislogás nélkül. Felguggolt. Közelebb
lépett hozzám. Azt hittem, meg akar csókolni, mert egyre csak közeledett, és
közeledett. Éreztem a meleg, cirógató leheletét az arcomon. Majd hirtelen
hátrált. Én pedig csak álltam, mint egy darab fa.
- Mennünk kéne
tesire – mondta váratlanul.
Uuuuuu nagyon jo lett *--* kurva izgiii :D ki baszottul imadoooom *0* :D annyira hogy is mondjam hat na nekem nagyon tetszik sot egyenesen imadom :D de azt mar emlitettem :D remelem sok betegebb reszt fogsz irni neha neha kis veres jelenetekkel izesitve :D koviiiit!!! ^^ *w*
VálaszTörlésSzerintem még annyira nem izgi, hiszen még nem indultak be annyira az események :D meg még lesz pár visszatekintgetős rész, meg egy kicsi nem tudom mi, és csak később jön az igazán beteg rész :D majd meglátod.:3
Törlés