Nyolcadik rész

Helló, drága Olvasóim!
Azon töprengtem, hogy tegyek-e ki képet a szereplőkről. 
Ki is raktam egy szavazómodult, amit a jobb oldali sávban találhattok.
Kíváncsian várom a véleményeteket!
Ami pedig az új részt illeti, itt van, tádám, egy újabb visszatekintést alkottam.

___________________________________________________________________

Nyolcadik fejezet: Olivia, drága Olivia

Három évvel korábban

-          -Lily! Nincs becipzárazva a hátizsákod…! – figyelmeztetett az egyik osztálytársam, Olivia, miközben az iskola kijárata felé igyekeztem.

 Mivel nem reagáltam rá, Olivia utánam rohant. Úgy tűnt, nem adta fel. Kicsit csodálkoztam, hogy ilyen segítőkészszerűen viselkedett, mivel az azelőtti szerdán testnevelés órán még piszkált, amiért a kosarazásban nem vettem aktívan részt, és az ő csapatába kerültem. Utáltam kosarazni, alacsony voltam, és vékonyka, így mindenki csak fellökött, eltaposott, mint egy jelentéktelen kis férget szokás. Olivia pedig érthetetlen módon rendkívül fontosnak vélte, hogy az ő csapata nyerjen, még ha csak egy szimpla iskolai testnevelésóráról is volt szó. Én sosem voltam az a versengős típus.

  A lány megragadta a táskám, és már azt hittem, hogy be fogja cipzárazni, amikor egy hirtelen mozdulattal kirántott belőle egy tárgyat. Annak a babának a fejét, amit még az oviban szereztem.

-          - Te beteg állat, miért van egy babafej a táskádban? – csodálkozott, kínosan röhögcsélve, kezében tartva a kócos fejet, hiszen én nem fésülgettem, és a régen szép, fürtös szőke baba addigra már egy kócos, koszos kis fejjé vált. Az egyik szeme már kiesett a hanyagságom és a figyelmetlenségem miatt.

-          - A gyerekkoromra emlékeztet – mondtam teljes nyugalommal.

 Felfelé fordított tenyérrel kezet nyújtottam, jelezvén, hogy kérem vissza azt, ami az enyém. Olivia nevetve pillantott a kezemre.

-        - Azt hiszed, visszaadom? Hah! Máskor húzd be a táskád cipzárját, Lily drága – kacagott vidáman, és szökdécselve tovább ment. Nem futottam utána, csak egy helyben néztem őt, ahogy elhalad mellettem.

-          - Ezt még megbánod! – kiáltottam utána, de ő nem foglalkozott velem.

  Olivia nem először, és utoljára piszkált engem aznap. De ha nem is piszkált, akkor csak flegmán méregetett, vagy undorodva lépett arrébb tőlem, mint egy darab szartól szokás. Egy idő után, engem már a puszta jelenléte is feszélyeztetett, és Olivia egy külön fogalom lett a szótáramban, ami azt jelentette: ribanc.

Szeptember harmadikán

 Olivia folyamatosan beszólogatott, hiszen ha valaki, akkor ő igazán úgy érezte, hogy megteheti. Egy hercegnőnek, sőt, királynőnek képzelte magát, akinek az alattvalói az osztály nagy része alkotta. Aki nem hódolt be neki – mint például én – az pórul járt, hiszen Olivia minden energiájával azon volt, hogy megkeserítse a hozzám hasonlóak sorsát.

 Pont ezért volt annyira gyönyörű, örömteljes dolog az ő meggyilkolása. Ő volt az, aki igazán megérdemelte. A bosszú, az édes bosszú, a halálakor beteljesült, akárcsak egy aranyos kis tündérmesében.

  Emlékszem minden szóra, mozdulatra…

-          - Lily…. Kérlek ne….! – szipogta a lány tőlem hátrálva. Idegesített, hogy még mindig nem tanulta meg, hogy én nekem nem Lily a nevem. Utáltam, ha Lily-nek szólítottak.

  Hátraesett egy földön heverő hátizsákban, ami trehányul a padsorok közötti útra volt ledobva. Olivia levegő után kapkodott, és a földön kúszva próbált előlem menekülni. Én csigalassú léptekkel mentem felé, minden pillanatot kiélvezve. Szegény kis Oliviám, félelmében úgy remegett, mint a nyárfalevél.

  Úgy döntöttem, neki hosszú halált szánok. Addigra már az osztály nagy része halott volt, a hullák üveges tekintettel meredtek a plafonra, szanaszét az osztályteremben.  Oliviat nem fogom lelőni, döntöttem el. A pisztolyomat a derekamra kötött tartójába csúsztattam, amit még szintén apámtól csórtam. Olivia azt hitte, megkímélem az életét. Egy „köszönöm”-félét hebegett, mire én csak kinevettem. Azt hitte, hogy komolyan kivételezek vele? Pont vele? Ugyan miért, mégis miért tennék olyan ostobaságot?

  Olivia értetlenül, buta tekintettel bámult rám. Az arcán vastagon állt az alapozó, amitől az feje egy kicsi narancssárgás beütést nyert. Szemei körül vastag, sötét, csillogó festék volt. Szempilláit alig tudta lecsukni, olyan nehéz lehetett a sok máztól. Mindig is érdekelt, hogyan szokott pislogni. Most a nagy hévben, könnyes szemeit elkente kezeivel. Elmaszatolta az egészet. Szerintem az az elmaszatolt smink is jobban nézett ki, mint az a szépen megcsinált hányás, amit gondosan magára mázolt aznap reggel.

  A ruhája a szokásos volt, cicanadrág, top, Nike cipő, karkötők, nyaklánc. De most a fehér, nagy dekoltázsú pólóján volt pár vércsepp, ami akkor fröccsenhetett rá, amikor az egyik osztálytársamat megöltem. Nem szándékosan piszkoltam össze a kis toppocskáját, de ahogy utólag végigmértem, megállapítottam, hogy véresen sokkal jobban néz ki.

  Előhúztam a késem, mire a lány hirtelen felsikított. Tudta, jól tudta, milyen sors vár rá. Sipítani kezdett, azt üvöltözte inkább lőjem le, mintsem hogy leszúrjam. De abban nem találtam túl nagy élvezetet, én szórakozni, játszani akartam, na meg persze bosszút állni a több éven át tartó piszkálásomért. Félelemtől remegve igyekezett menekülni előlem a földön fekve, de sarokba szorítottam. Kuncogtam, ami úgy tűnt, őt csak még jobban megijesztette. A táskámból pár kötelet előhúztam, hogy ne legyen gond a ficánkolással. Rákényszerítettem, hogy guggoljon le, és úgy kötöztem meg az izgő-mozgó végtagjait.

  Nem tapasztottam be a száját, hagytam, hadd sikítson. Szépen lassan, elkezdtem az arcán végighúzni az éles késemet. Olivia nem sikított, hanem elcsukló hangon ezt hebegte:

-          - Adtam a szendvicsemből… Kérlek… Ne ölj meg! – könyörgött.

-        - Te ribanc! – üvöltöttem – Hogy merészeled… – kezdtem el feldúltan, és annyira mérges lettem, hogy belé döftem a kést, egyenesen a szívébe. Kihúztam, majd vissza, majd újabb lyukakat okoztam rajta a késemmel. Teljesen elborult az agyam, mérgesen döfködtem a testét hatalmas hévvel.

  Hogy miért? Oh. Amikor állítólagosan „adott a szendvicséből”, a mustáros, majonézes, krémes izét hozzám vágta. Olyan lett a hajam, a pólóm, mindenem. Még a könyvemre is ment pár csepp mustár, ugyanis épp olvastam, mikor megtörtént az „adomány”. Iszonyú megalázó volt, de én csak csöndben tűrtem, és tűrtem, és tűrtem.

 Olivia úgy tűnt mégsem olyan buta lány, legalábbis úgy könyveltem el. Ha nem mondja a szendvicses incidenst, én rendesen megkínzom, addig, hogy könyörögjön a halálért. Így viszont rögtön meghalt, és a döfködések, amiket később csináltam, egy élettelen testtel törtétek. Nem hallhattam Olivia sikolyát túl sokáig, nem élvezhettem, ahogy levegőért kapkod, mert fulladozik a sok sebtől. Ehelyett csak egyhelyben feküdt, nem moccant soha többet.