Kilencedik rész

Kilencedik fejezet: Roberts professzor

 Testnevelés óra és ebéd után a többieknek szabadfoglalkozás következett, nekem pedig a pszichológus. A testnevelés órát nehezen szenvedtem végig. Katonás szigor ült végig az órán, és szinte végig kellett futnunk az egészet. A többi növendék már egészen hozzászokott, én viszont teljesen kifulladtam, kimerültem. A tornatanár minden alkalommal rám ordított mikor lelassítottam, és fizikai bántalmazással fenyegetőzött. Egyszer kikötöződött a cipőfűzőm, és be akartam kötni, a tanár rám üvöltött, hogy fussak tovább, az én hibám, ha elesek benne. Az öltözőben többen is elmagyarázták, hogy a tornatanár igazi szadista, és ő szokott a büntető szobában is felügyelni. Kezdtem egyre mérgesebb lenni az egész intézetre, amiért így bántak velem, mert úgy éreztem, nem ezt érdemeltem. Megöltem pár embert, aki megérdemelte a halált, és? Nem hinném, hogy azokat a férgeket bárki is hiányolná.

 Nehezen találtam oda a pszichológushoz, de az egyik szobatársam, Ronnie elkísért, mert közel volt hozzá az egyik fiúbarátjának a szobája, és ő épp oda tartott. A fiúk szobái egy másik épületben voltak, elkülönítve a lányoktól. Az ebédlőtől nem volt olyan messze, csak pár perc volt, a lányok háza pedig az ellenkező irányban volt, hogy minél messzebb legyenek egymástól. Kezdtem kiismerni magam a környéken. Az egész intézmény egy hatalmas teleken volt, nagy falakkal körbekerítve. Azon belül sok épület volt, na meg persze egy kisebb park.

  Nem voltam ideges, mikor benyitottam a pszichológus szobájába. Inkább csak azt a pillanatot kezdtem várni, amikor az ellenkezőjét teszem, és kilépek az ajtón. Nem azért, mert kellemetlen volt számomra a helyzet. Egyszerűen csak időpocsékolásnak találtam az egészet, és semmi kedvem nem volt valami elborult dilidokival beszélgetni. Néha az efféle agy kurkászok sokkal inkább őrültek, mint a betegük.

-Jó napot- köszöntem.

 A szoba viszonylag kicsi volt, de hatalmas ablakai voltak. Valószínűleg egy napsütéses időben rengeteg fény jutott be a szobába. De most ködös, felhős idő volt, így az egész szoba szürkés és kékes színű volt. Nem sok minden volt a szobában. Ott volt egy asztal, körülötte pár szék, és a másik oldalán ott ült egy kis termetű, pápaszemes férfi. A fal fehér színűre volt festve, minden letisztult és egyszerű volt.

-Szia Lilien! – köszönt „barátságosan” mosolyogva a férfi. – Örülök, hogy találkozunk végre. Dr. Sean Roberts vagyok, foglalj helyet, kérlek.

- Oké. – mondtam kurtán vállat vonva.

 Amíg a székemhez sétáltam, Sean Roberts végig engem figyelt, ami rettentőmódon zavart. Általában nem zavart, ha bámulnak, de az ő tekintete égető volt, úgy éreztem belevág a húsomba is.

-Hogy érzed most magad? – jött az első kérdés, amint leültem.

 A válaszon kezdtem el töprengeni. Azon gondolkodtam, hogy milyen taktikát válasszak. Viselkedjek úgy, mint egy átlagos tini lány, beszéljek fiúkról, pletykákról. Vagy legyek kegyetlenül őszinte, hátha belátja, hogy az ő szempontjából menthetetlen vagyok. Esetleg legyek eleinte durva, majd később tettessek javulást, hátha elenged? Annyira nem lehet okos, nem hallja a gondolataimat, csak azt tudja, amit mondok neki, ha ügyesen hazudok, nem hinném, hogy ki tudná szúrni. Ő is csak egy ember, talán még a diplomáját is a netről szerezte.

-Tudom, hogy furcsa ez a helyzet. Én sem szívesen beszélnék egy vadidegennel, akivel életemben először találkozom, és a személyes dolgaimról, az érzéseimről kérdezősködik. Megértem, ha most ez nehéz neked, talán még kicsit félsz is, de…

- Nem félek – vágtam közbe mérgesen.

 Láttam rajta, hogy ijedt kisbáránynak hisz engem. Ugyan már, aki kettőnk közül veszélyben van, és van oka a félésre, az bizony ő.

-Értem – bólintott. - Ez esetben kanyarodjunk vissza a kérdésemre. Hogy érzed most magad?

- Nem jól – válaszoltam kurtán.

 Úgy döntöttem inkább őszinte leszek, de nem beszédes. Viccesnek találtam, ahogy majd megpróbál belőlem értelmes, összetett, gondolatokkal teli mondatot kihúzni.

-Miért nem érzed magad jól? – kérdezte.

- Mert itt vagyok.

- Hol lennél most legszívesebben?

- Máshol.

 Igyekeztem nem elvigyorodni a próbálkozásán, de sok-sok kérdés után, vagy már hamarabb is, Dr. Roberts sejthette, hogy direkt nem vagyok hajlandó vele beszélgetni. Belekortyolt az asztalon lévő vízbe, és csönd ült a szobára pár pillanatra. Én törtem meg ezt a némaságot. Amint már nyitottam a szám, láttam, hogy a Roberts professzor elégedett magával, hogy szóra bírt engem.

-Kaphatok én is vizet? – kérdeztem, és mire befejeztem a mondatot, Roberts professzor már kevésbé vágott annyira önelégült arcot, valószínűleg más mondanivalóra számított részemről.

- Hogyne – bólintott. Felállt a székről, és így még jobban látszott, hogy mennyire alacsony. Talán még nálam is alacsonyabb volt, pedig én még a korosztályom béli lányok között is aprónak számítottam. Odasétált egy víz automatához, és egy műanyag fehér pohárral hamarosan vissza is tért.

  Az órára pillantottam. Még rengeteg időnk volt, így fáradtan felsóhajtottam. Időpocsékolás, időpocsékolás. Majdnem olyan lassan telt az idő Roberts professzor mellett, mint még az iskolai tanórákon, amiknek a gondolatába is beleborzongtam utólag.

 Az idő csak egyre lassabban és lassabban telt. Roberts professzor nem adta fel, továbbra is kérdezősködött, én pedig továbbra is olyan rövid válaszokat adtam, amilyen rövideket csak lehetett. A „Miért?” kérdését utáltam a legeslegjobban, mert arra nehezen lehetett kurta választ adni. Persze, legelőször a „Mert.” válasszal próbálkoztam be, de az cseppet sem tetszett neki, és utána rendes választ követelt tőlem.

  Amit nagyon is különösnek találtam az az, hogy egyetlen egyszer sem hozta fel azt, amiért az intézetbe bekerültem. Nem hozta fel, hogy tömeggyilkos vagyok, nem kérdezősködött szeptember harmadikáról. Úgy gondoltam ez biztos valami pszichológus taktika, hogy akkor majd magamtól fogok beszélni róla, ezért direkt nem hoztam fel én sem.

  Háromkor lett vége a tortúrának, és amint ütött az óra, én rögtön felpattantam a székről. Már majdnem köszönés nélkül távoztam, mikor Roberts professzor utánam szólt.

-Holnapra egy öt soros gondolatnaplót kérek tőled, Lilo.