Hatodik rész

Imádlak titeket! 1000+ megtekintés, ááá!
Számomra ez csodás érzés. 
Itt van a hatodik rész, ami megint egy pici visszaemlékezés.
Jó olvasást: Zsana


__________________________________________________________________

Hatodik fejezet: Amiért megloptam a saját apám

 Sokan megkérdezték, hogy mi volt a tervem, miután végeztem a mészárlással. Volt egy szép, kissé hiányos, álomba illő tervem. Aznap reggel nem csak apám pisztolyát, hanem a pénze nagy részét is lenyúltam. Úgy terveztem nevet változtatok, lelépek, és pultosként dolgozok egy lepukkant bárban esténként, és valahogy eléldegélek. Nem akartam a családommal lenni, gyűlöltem őket.

Nyolc évvel korábban

 A szüleim elküldtek egy nyári táborba, hogy kicsit ismerkedjek más korombeli gyerekekkel. A tábort egész végig utáltam, tíz keserű, fájdalmas napot töltöttem ott. Az egyedüli dolog, amiben szórakozást találtam, az a zongorázás. Zene tábor volt, és végre meg tanulhattam zongorázni. Imádtam a billentyűk gyönyörű, lágy hangzását, és a dallamokat, amiket lehetett rajta játszani.

Tíz napon keresztül csupán egyetlen egy eseményre készültem: a záró fellépésre, a fináléra. Ott a nagy közönség előtt játszhattam, megmutathattam, hogy milyen szorgalmasan tanultam, és kifejezhettem a bennem rejlő érzéseket, a dallam szomorkás hangulatával. Alig vártam, hogy eljöjjön az utolsó nap.

A színpadon voltam, a zongoraszéken üldögélve. Ki voltam öltözve, a piros kockás rakott szoknyámat vettem fel, a fehér ingemmel. Fekete tornacipőt vettem fel, mert ahhoz nagyon ragaszkodtam, és semmi kedvem nem volt a lakkcipőhöz.

A közönség türelmetlenül nyüzsgött. Nem tudtam koncentrálni, mert az kötött le, hogy a szemeimmel megkeressem a szüleimet a hatalmas tömegben. De nem találtam őket. Nem várhattam tovább, a színpad széléről már siettetően mutogatott a zongoratanárom.

Lassan, magabiztosan kezdtem lenyomni a billentyűket. Elhatároztam, hogy nekem nem kellenek a buzdító szülők, sőt, senki nem kell ahhoz, hogy önbizalmam legyen. Magamtól is tudok zenélni. Úgy éreztem akkor megmutattam, hogy ki is vagyok, és milyen önálló vagyok.

A produkcióm végén felálltam, kitipegtem a színpad közepére. Nem mosolyogtam. Komor arckifejezéssel meghajoltam. Hatalmas tapsvihar jutalmazta az előadásom, többen is felálltak, füttyögtek, kiáltoztak. Próbáltam győzködni magam, hogy nekem az ő lelkesedésük is elég, a szüleimé nem kell.

Lesiettem a színpadról, ahol meglepő módon anya várt. A számom közepén ért ide, legalábbis ezt állította, de én sejtettem, hogy csak a végére érkezett. Egy puszit nyomott a fejem búbjára, és hosszas áradozásba kezdett. Büszkén kihúztam magam, és elégedett vigyorral az arcomon mondogattam a sok-sok „köszönöm”-öt.

-          - Apa hol van? – jutott eszembe.

-         -  Ő sajnos nem tudott eljönni – harapott bele az ajkába anya.

- Vagy csak nem volt kedve, gondoltam.

Hat évvel korábban

-        -  Anya, nem akarok iskolába menni! – nyavalyogtam a kocsi hátsó ülésén ülve.

-        -  Lilien, nem látod, hogy anya most épp vezet? – idegeskedett anya.

-        -  Rose, ne kiabálj már. Lily csak kicsit hisztizik… - nyugtatgatta anyát apa.

Anyát nem hatotta meg apa, csak még feldúltabb lett.

-        -  Te már hozzászoktál a hisztihez, ugye Jerry? A szőke ribancod úgyis csak a bankkártyádra éhes… - sziszegte anya.

 A második mondatát már egészen halkan mondta, úgy, hogy azt hitte én nem hallom. Sajnos mindent hallottam, tisztán és érthetően.

-         - Rose! Ne most, kérlek…! – csitította apa anyát.

-         - Miért, akkor mikor, drágám? Vagy ne szólítsalak drágának, mert a ribi is így hív?

-        -  Elég lesz! – üvöltötte torka szakadtából apa, mire én nagyon megijedtem.

 Akkoriban kezdtek el veszekedni, és még nem voltam hozzászokva, hogy így, kikelve önmagából, ordítozzon, mint egy idegbeteg. Anyát viszont nem riasztotta vissza a felemelt hangerő, sőt, inkább csak arra ingerelte, hogy tovább kötekedjen.

-          -Ebből sose lesz elég, drágám! Sose! – kacagott fel anya.

 A kezembe temettem az arcom, és zokogni kezdtem. Már nem azért, mert nem akartam iskolába menni. Csak elegem volt a szüleimből, és a gyerek fejemmel nem tudtam feldolgozni, hogy a szüleim már nem úgy szeretik egymást, mint régen. Sejtettem, hogy csak miattam voltak még együtt. Csak én tartottam őket össze, semmi más. Én pedig elég jelentéktelen kapocs voltam, egy vékonyka cérnaszál, ami hamar el is szakadt.

-        -  ROSE! – ordított apa, majd lihegve, halkabban folytatta – Nézd meg, összetöröd a gyereket… - utalt rám.

-        -  Legalább megtanulja, hogy milyenek a férfiak, és milyen ember is az apja! – akadt ki anya.

 Apának ennyi elég is volt, teljesen kiborult. Egy hatalmas kanyart bevetve lefékezett. Én bevertem a fejem az ülésbe, de még én jártam jobban. Anya nem volt bekötve, teljesen előre esett, neki az üvegnek. Aznap nem mentem iskolába, de azóta is mar a bűntudat, hogy panaszkodtam.

 A kórházban voltam, a sürgősségin. Anyát figyeltem, csukott szemeit, mozdulatlan testét, amik össze-vissza voltak kötve mindenféle csövekkel. Többször is kiküldtek, de a végén, mikor kinyitotta a szemeit, én ott voltam. Anya túlélte a balesetet. Komoly sérüléseket szerzett, amit sosem bocsájtok meg apának.

A baleset után rögtön beadták a válópert, belátták, hogy a kapcsolatuk már nem javulhat. Veszélyesek voltak egymásra, jobb volt őket inkább távol tartani egymástól. Apa összejött a „szőke ribanccal”, anya pedig elkezdte keresni újra az igazit. Főleg apánál laktam, mert anya teljesen elzárkózott tőlem, került engem. Azt hiszem túlságosan is apára emlékeztettem, vagy hasonló.

Szóval, ennyit a családról. Képmutató szülők, és testvérek, akik nincsenek, nem is voltak. Az én testvéreim kiskoromban a kitalált barátaim voltak, akikkel együtt teáztam vasárnap délutánonként. Magányos voltam. Senkinek nem kellettem. De a furcsa az, hogy az effajta családi drámák manapság már egészen szokásosak. Elvált szülők, na és akkor mi van, mondják sokan. Szerintem a válás elég megviselő lehet. De szerintem, akkor is képes lettem volna meglopni apát, ha nem csinál ilyeneket. Nem mondom, hogy nem szerettem a szüleimet. Mégis csak a szüleim voltak, ők adtak enni, ők adtak lakóhelyet, és a többi. Viszont azt sem mondanám, hogy szerettem őket. Csak ott voltak, veszekedtek, majd nem veszekedtek, és ennyi.

  

Ötödik rész

Köszönöm a hozzászólásokat és a pipákat.
Ebben a fejezetben egy kis románc alakul ki, de mint Lilo életében kábé minden jó dolog, ez se fog túl sokáig tartani. Na, de nem árulok el semmit.
Jó olvasást: Zsana


__________________________________________________________________

Ötödik fejezet: Futás helyett

 Cameron ott várt, ahol megbeszéltük. Az épület téglafalának támaszkodott. Az idő borús volt, a hideg szinte már csipkedte a lábam. Az egyenruha nem volt túl télies, hiszen arra az időszakra volt egy másik ruha. Nem kedveltem az egyenruhát. Fekete rakott szoknya, fehér ing, piros nyakkendő, alján az intézmény logójával. Térdzokni, és egy fekete, kicsit elegáns bőrbakancs. Felvettem egy majdnem térdig érő kabátot, amit szintén az intézménytől kaptunk, tehát többen is hasonlót hordtak.

  Mikor odaértem, az eső szépen lassan elkezdett cseperegni. Szerettem az esőt, megnyugtató volt számomra az esőcseppek koppanásának hangja.

- Szia, Lil – köszönt Cameron.

 Meglepődtem, hogy már is becézett. Hiszen alig beszéltünk pár mondatot.

- Szia – köszöntem halkan, ahogy általában szoktam. Sosem voltam túl hangos lány.

- Zavar az eső? – kérdezte kissé aggódóan, látva a leguruló esőcseppeket az arcomon és a hajamon.

 Lassan megcsóváltam a fejem, nemet jelezve. Egy hosszabb csönd következett, majd Cameron újra megszólalt. Kicsit haragudtam magamra, hogy végre volt egy szimpatikus fiú, akivel találkoztam, és szokás szerint meg sem tudtam mukkanni. Szerettem volna beszélni, de nem tudtam mit. Nem volt semmi különösebb mondanivalóm.

- Gyere, menjünk be – mondta, és megfogta a kezem.

 Magával húzott, én pedig csak döbbenten a kezünkre néztem. Váratlanul ért, hogy egy fiú megfogja az én kezem, az én, hideg, halálsápadt, kicsike kis kezem. Nem sokszor értek hozzám az emberek, általában kerültem a testi kontaktusokat, így a legapróbb érintésektől már kirázott a hideg, rossz értelemben. De Cameron kézszorítása viszont jól esett, a keze felmelegítette az enyémet. Az eső egyre jobban esett, ezért Cameron felgyorsította a lépteit, szinte már rohantunk. Az esőcseppek nehezékétől a hajam ide-oda lengett, csapkodta a hátam, és csak rohantunk, rohantunk.

 Kicsit olyan volt, mintha vidám lettem volna. Ilyen lenne a boldogság?

Egy hatalmas sártócsában - amit még valószínűleg az éjszakán történt vihar okozott – Cameron megcsúszott, magával rántva engem is. Pár pillanat alatt már mindketten a sárban feküdtünk. Nem érdekelt, hogy a hajam, a ruhám, mindenem tiszta sár. Behunytam a szemem, és még mindig Cameron kezét fogtam. A fiú hirtelen felnevetett. Hangosan elkezdett kacagni, és csak kacagott, kacagott. A sárban feküdtünk, ő nevetgélt, én pedig csak vigyorogtam, mintha két kézzel húznák szét a számat. Valószínűleg a saját maga bénaságán, ügyetlenségén röhögött. Rámosolyogtam, ami nagy szó, mert ez már szinte őszinte mosoly volt. Az arcát fürkésztem. Ő is pont olyan mocskos volt, akárcsak én. Az arcán is volt pár sárfolt, ugyanis ahogy elcsúszott, a sáros vízbe hatalmasat csobbant, a sárcseppek ide-oda repültek.

- Te, Lil – kezdte el Cameron, engem bámulva. Hagyott egy kis szünetet, és közben végig engem nézett, nem vette le rólam a szemét. Ettől rettentő zavarba jöttem, kellemetlen érzéssel töltött el, ha valaki egy percnél tovább szemlélt. Majd folytatta – Fel kéne állnunk, nem gondolod? – kérdezte.

- Nem gondolom – mosolyogtam, és az oldalamra feküdtem. Nem érdekelt, hogy csak még jobban sáros lettem – Szerintem jó itt feküdni – mondtam őszintén.

Cameron összeráncolta a szemöldökét.

- Nem zavar, hogy egy pocsolyában fekszel, és csupa sár mindened?

- Nem – feleltem kurtán.

- Fura lány vagy, Lil, nagyon fura! – mondta a fiú, majd látva a kissé sértődött képemet, megtoldotta az előző kijelentését – De persze, jó értelemben fura.

 Ő is az oldalára dőlt. Közelebb kezdett húzódni. Úgy éreztem, hátrálnom kell, de a testem moccanni sem bírt, annyira ledermedt a fiú közelségétől. Végigsimított a mocskos arcomon. A tekintete mélyen belefúródott az enyémbe, és én megbabonázva figyeltem a két, smaragdzöld szempárt.

 Az idilli pillanatot a trappolások zajának közeledte zavarta meg. Ugyanis a futóösvény, amin a diákok menni szoktak, éppen mellettünk volt. Észre se vettük eddig, de most, hogy vészesen gyorsan futottak felénk, hirtelen észbe kaptunk. Sajnos már késő volt. Mikor fel akartunk ülni, addigra a futók odaértek, és a hatalmas tömeg belefutott a pocsolya szélébe, még jobban összevizezve minket. Teljes mértékben biztos vagyok, hogy direkt nem kerülték ki.

- Bunkók – mormoltam, majd Cameron-ra pillantottam, aki nálam sokkal feldúltabban reagált. Hangos káromkodásban tört ki, majd siettetve témát váltott.

- Lil! Gyorsan el kell bújnunk, a tömeg végén van a nevelőnő, ő hajtja az embereket! – mondta. Felpattant, magával rántva engem is, hiszen végig fogta a kezem.

 De addigra már késő volt, mert megjelent a sor végén kocogó, ordibáló, szorosan copfba fogott nő. Megállt mellettünk, és torkaszakadtából ránk üvöltött.

- TI MEG MIT CSINÁLTOK?! – kiabálta fülsüketítően.

Kérdően Cameron-ra pillantottam, hátha ő normálisan meg tudja ezt a kérdést válaszolni. Reméltem, hogy van némi tapasztalata a hazudozás, és a nem átlátszó kifogások keresése terén. Gondolom volt is, de azt a helyzetet elég nehéz volt kimagyarázni, pláne, hogy én is, és valószínűleg ő is, pánikba esett. Felment a pulzusom a nő sátánüvöltésétől, nem tudtam koncentrálni, csak pörgött az agyam, a gondolataim össze-vissza cikáztak. Az első napom ebben a cseszett intézetben, és már is bajba kerülök? Rettegtem a zárt osztálytól, és tudtam, hogyha így folytatom, oda kerülök.

 Cameron lazán zsebre vágta a kezét, és a félelem legkisebb jelét nem mutatva megszólalt.

- Futás közben megcsúsztunk a sárban – válaszolt egyszerűen.

- Akkor miért nincs rajtatok a sportruha? – tette fel a keresztkérdést a nő, összefont karral.

 Az ajkamba haraptam, és próbáltam gondolkodni, mit is válaszolhatnánk rá. Sajnos semmi eszes kifogás nem jutott eszembe. A nőt kezdtem figyelni, valamiért lekötötte a figyelmem a lenőtt, igénytelen, szőkére festett haja, és az állán lévő kugli alakú anyajegy, amiből pár visszataszító szőrszál is kilógott.

Cameron se tudott semmit se mondani, így a nevelőnő türelmetlenül megszakította a gondolkodási időnket.

- Na jó, elég lesz! Cameron, téged várlak a szokásos időpontban az elzáráson. Te pedig… – fordult felém elgondolkodva – Te ki is vagy?

- Már épp válaszra nyitottam volna a számat, amikor a mellettem álló fiú egy laza mozdulattal átkarolta a vállam, és megelőzött.

- Ő itt Amanda – mondta gyorsan, széles vigyorral az arcán.

- Rendben, akkor Amanda, te is jössz az elzárásra! Megjegyeztem a neved, ne félj – meredt rám fenyegetően – Most pedig induljatok gyorsan vissza a szobátokba, és ha még egyszer előfordul egy ilyen kis lógás, akkor esküszöm, szólok Floyd-nak, és akkor azt is megbánjátok, hogy a világra jöttetek – emelte fel a hangját. Hagyott egy kis hatásszünetet, ami közben minket próbált megölni a tekintetével, majd emelt fővel tovább kocogott.

Miután már hallótávolságon kívül esett, magyarázatot várva Cameron felé fordultam. Nem éreztem úgy, hogy a kamunév jó ötlet volt.

- Amanda? – vontam fel a jobb szemöldököm.

- Reymann full sötét, estére már azt is elfelejti, hogy létezel. Mondjuk rám emlékezni fog, az száz, de később azt is mondhatom, hogy Fred-del, vagy Naomi-val lógtam, azt is simán beveszi – vonogatta a vállát.

- Remélem is – mosolyogtam rá.

Negyedik rész

Negyedik Fejezet: Ima a templomban, és Cameron

 A drága Floyd barátom egy nagyon fontos dolgot kihagyott a program felvázolása közben. Mégpedig az imákat. Én nem vallom magam vallásosnak, nem hiszek semmiben és senkiben. Az evolúcióban hiszek, nem pedig Ádámban és Évában. Szerintem azok a hatalmas csontleletek nem Ádám és Éváé voltak, hanem dinoszauruszoké. A keresztények amúgy is túl sok véres háborút vívtak, teljesen értelmetlenül. Az értelmetlen vérontást nem szeretem. A vérontással nincs konkrét bajom – sőt -, de azért elvárom, hogy legyen egy becsületes indok. A halál ugyan becses dolog, de néhányan azt is megérdemlik, hogy az élők között lehessenek.

  Szóval, reggel hajnali hatkor mikor a felügyelőnő sípja felriasztott, már eleve a szívroham kerülgetett. Főleg akkor, amikor bejelentette, hogy már negyed hétkor készen kell lenni. Az ebédlő épülete mellett volt a templom, ahol a reggeli tíz perces imát tartották. Enyhén szólva ki voltam borulva. Próbáltam ellenkezni, de a felügyelőnő csak rám ripakodott, hogy ha folytatom a hisztit, akkor a szobától levonunk tíz zsetont. A szobatársaim erre megijedtek, és elkezdtek engem nyugtatgatni, hogy inkább álljak le. Én meg csak értetlenül pislogtam, mert nem értettem, mégis mi ez a zseton dolog.

  Később Ronnie elmagyarázta, hogy szobánként lehet zsetont gyűjteni, ami egyfajta jutalom, és később az őszi és a tavaszi bazáron el lehet költeni. Tíz zseton az rengeteg volt, hiszen átlagosan a bazárok idejére maximum ötven-hatvan zsetont gyűjtött össze egy szoba.

   Miután átöltöztem az egyenruhámba, mérgesen állapítottam meg, hogy lóg rajtam. Mindig is alacsony, vékonyka lány voltam, és úgy tűnt a legkisebb méret is bő volt rám. A szoknya esett le rólam, így kénytelen voltam a szegecses övemmel fenntartani. Csakhogy a felügyelőnő amikor visszatért, kiakadt, és lecibálta rólam az övet, mondván, hogy ilyen provokatív kiegészítőket TILOS viselni. Helyette adott egy elég ronda bőrövet, de örömmel felvettem, mert az egyenruha amúgy is olyan csúnya volt, hogy semmi sem ronthatott már rajta.

  Az intézmény összes lakosa betömörült a templomba – azaz mind a kétszáz ember – és  helyet foglalt a fapadokon. Én Ronnie mellé ültem, aki egész kedves volt hozzám, és úgy tűnt elhatározta, hogy engem fog pesztrálni. Többen is engem néztek, Ronnie szerint azért, mert elég gyorsan terjedt a pletyka, hogy Lilien, a tömeggyilkos lány az intézmény növendéke lett. Nem sokat beszélhettünk, hiszen a pap hamar elcsitított mindenkit. Csönd lett, amint megszólalt, és az ő hangja remegte be az egész templomot. Ki kellett nyitni a bőrkötéses imakönyvet, és latinul kellett mormoljunk minden féle értelmetlenséget. Nem tudtam latinul semmit, így csak pár szót ismertem fel, amit hasonlónak találtam a saját nyelvezetemhez viszonyítva.

  Miután vége volt a szertartásnak, fellélegezhettem, és mehettem reggelizni. Farkas éhes voltam, nagyon vártam már, hogy egyek egy kis lekváros pirítóst, és igyak egy kis tejes teát hozzá. Csalódnom kellet, nem is értem, miért számítottam finom ételekre egy ilyen helyen. A reggeli egy zabkása szerű trutyi volt, és amikor kérni akartam rá kakaóport, hátha az megízesíti, a konyhás néni fogta magát, és beleköpött a tányéromba, mondván, hogy „Nesze neked, itt egy kis öntet!”.

  A tányérommal elindultam az asztalhoz, ahol Ronnie-ék ültek, és pár – számomra idegen – diákkal csevegtek. Helyet foglaltam az asztalfőnél, mert már csak ott volt üres hely. Halkan köszöntem, majd végignéztem a társaságon. Szóval a szobatársaim egész népszerűek, gondoltam. Fiúkkal is barátkoztak, hangosan nevettek, és nem is tudom. Többen is őket nézték irigykedve. Magamban mérlegeltem, hogy közéjük-e akarok tartozni, vagy inkább húzzam meg magam, amikor a mellettem ülő fiú megszólított.

-         - Lily, ugye? – kérdezte mosolyogva.

-          -Lilo – javítottam ki.

-         -Szóval te vagy az a lány, aki megölte az osztálytársait? – kérdezte. Megtörölte a száját, letette a kanalát. Úgy tűnt befejezte a reggelit, de nem állt fel, tovább akart csevegni velem.

-          -Igen – válaszoltam automatikusan.

-          -Ez elég király! – méregetett dicsérően.

 Király? Azt hittem őrültnek fognak gondolni, és elkerülik a társaságom.

-          -Olyasmi. Csak tudod, onnantól fogva, hogy idekerül az ember, annyira már nem király – magyaráztam.

-     -Ne is mondd! Én már másfél éve vagyok itt, és nem képesek kitenni a tizenhármas szintű csoportból – panaszkodott.

-          -Tizenhármas szintű csoport? – vontam fel a szemöldököm kérdően.

-          - Ja. Szintekre vannak beosztva a terápiás csoportok, a tizenhármas a legrosszabb, az egyes a legjobb. Az egyes után szabadulsz ki innen. A tizenhármasban vannak a legromlottabbak, többek között én – húzta ki magát büszkén.

-          -Miért, te mit tettél, hogy idekerültél? – ráncoltam össze a szemöldököm.

-          -Ó, semmiség. Saját bizniszbe kezdtem – legyintett.

-          -Saját biznisz? Ezt hogy érted? – kérdezősködtem. Nagyon felkeltette az érdeklődésem a fiú.

-        -Drog – vonta meg a vállát, mintha ez oly természetes lenne – Csak aztán kezdtek elbaszódni a dolgok, és rosszul sült ki az egész. Elcsesztem a receptet, és akkor jöttek a halálesetek, és áh, minden szar lett, felnyomtak, és idekerültem. Szívás!

-         - Ja – bólintottam megértően, majd elgondolkodtam – Hogy is hívnak téged? – kérdeztem.

-       -Cameron – mutatkozott be, majd megfogta a tálcáját, és felállt – Szerintem lassan indulni kéne, mert lekéssük a futást.

Elgondolkodtam, és hirtelen egy ötlet jutott eszembe.

-         - Mi lenne, ha lekésnénk? – vigyorodtam el.

-     - Rossz kislány – kacsintott rám. Elindult, léptett már lépést, majd visszafordult – Gyere hét előtt a főépület mögé, és ott majd megbeszéljük! – mosolyogott rám, és továbbindult.

Utánanéztem. Az egyenruhája elég hanyagul lógott rajta, az inge kilógott, a nyakkendő se volt rendesen rajta. A nadrágja oldalán pedig egy lánc lógott, ami erősen szabályellenes volt. Elmosolyodtam. Nem voltam sose jóba a fiúkkal, mondjuk a lányokkal se. Sose voltam jóban senkivel, és most úgy éreztem, rátaláltam az emberekre, akikkel egészen jóba lehetek. Végre!

Harmadik rész

Köszönöm a hozzászólásokat és a pipákat.
Itt is van a harmadik rész, ami amolyan visszatekintős fejezet a múltba.
Jó olvasást: Zsana


__________________________________________________________________


Harmadik fejezet: A baba incidens

Tíz évvel korábban

  Az óvodába nagy volt a nyüzsgés. A gyerekek ide-oda szaladgáltak a teremben, játszottak a különböző játékokkal. Én a rajzos asztalnál üldögéltem a szokásos helyemen, az én kis trónomon: a háromlábú széken. Ez volt az a szék, amit rajtam kívül senki nem szeretett, mert kicsit instabil volt, és rozoga. Én vidáman hintázgattam rajta, de az óvónő mindig rám szólt, hogy ne tegyem, mert hátra fogok esni. Most viszont csak egy helyben ültem, szinte már mozdulatlanul. Az üres papírra meredtem, és egy színes ceruzát szorongattam a kezemben. Az óvó néni óvatosan mellém lépett. A két kezét a vállaimra helyezte, lehajolt, és a fülembe suttogott.

-        -Nem tudod, mit rajzolj, Lily? – kérdezte mosolyogva.

-Bátortalanul megráztam a fejem.

-          Rajzold le, ami elsőre eszedbe jut. Egy pillanatképet. Egy álmot, esetleg – tanácsolta.

-          Nem szoktam álmodni – feleltem morcosan.

-          Próbáld meg – mondta kedvesen, biztatóan.

 Megveregette a vállam, majd továbbállt. Én még mindig a fehér papírt bámultam. Egy hirtelen mozdulattal eldobtam magamtól a színes ceruzát. Magamhoz húztam a ceruzás készletet, és hosszas kotorászás után megtaláltam, amit keresgéltem. Megragadtam a feketét, és satírozni kezdtem. Besatíroztam az egész papírt feketére, a tőlem telhető legerősebben. Igyekeztem egy fehér foltot sem kihagyni, így meglehetősen sok időbe telt, mire végeztem. Végtelen hosszú időnek tűnt, mire kész voltam vele. Mikor befejeztem, az óvó néni hamarosan ott is termett mellettem.

-          - Végeztél? – búgta a fülembe.

- Bólintottam.

-          - És mit ábrázol a rajz? – érdeklődött.

-          - Az álmomat – jelentettem ki.

 Az óvó néni szomorkásan megcsóválta a fejét, de úgy döntött, inkább hanyagolja a témát. Elterelte a szót, valami másra.

-         - Nem akarsz játszani a többi gyerekkel? – kérdezte.

-         - Nem.

-        -  Na, azért próbáld ki! Nem olyan rossz dolog az, hidd el nekem – kacsintott rám.

 Megvárta, míg felállok a székről, majd egy gyengéd mozdulattal meglökött, hogy induljak a többiek felé. Kicsi, bizonytalan léptekkel elindultam a többi kislány felé. Éppen a babákkal játszottak a puha szőnyegen üldögélve. Cumisüvegből etették őket, öltöztették őket, babusgatták őket. Odatipegtem hozzájuk, és leültem melléjük.

  Figyelni kezdtem őket, és azon töprengtem, hogy ők hogyan élvezhetik ezt. Élettelen műanyagokat miért jó simogatni? Mi öröm van benne? A szőnyeget kezdtem piszkálni, mikor az egyik lány letette a babát, és felém fordult.

-         - Mit csinálsz te itt? – kérdezte, méregetve engem.

 Tudtam, hogy nem kedvel. Engem senki nem kedvelt a csoportban, mindenki furának hívott. Én voltam a fura lány. A fura lányokat általában nem szeretik, mert mások, és a másságot sokan nem tudják hova tenni. Ki voltam rekesztve, itt is, mint mindenhonnan.

-         - Játszani szeretnék – mondtam bizonytalanul.

-        -  Akkor menj játszani máshova! – fonta össze a karjait.

Összeszorítottam az ajtaim, a kezem ökölbe rándult. Nagyot nyeltem egyet.

-          -K-kérlek... Hadd játszhassak én is! – dadogtam.

-          -Nem! – utasított vissza, és hátat fordított nekem.

 Mérges voltam, megalázott, vérig sértett. „Nem fogok sírni, nem fogok sírni!” mondogattam magamban. Nem akartam gyengének és sebezhetőnek tűnni, tudtam, hogy pont az a célja, hogy kiboruljak.

  A vécé felé kezdtem el rohanni. Tudtam, hogy előbb ki kellett volna kéredzkedjek, de abban a pillanatban magasról tettem a szabályokra. Csak rohantam, ahogy a lábam bírta. Megbotlottam a mosdó ajtajának küszöbében, és hanyatt estem. Akkor tört el bennem a mécses, bőgni kezdtem, hangosan, szinte már üvöltözve zokogni. A padlót csapkodtam tehetetlenül. Úgy döntöttem, megbosszulom a kislány visszautasítását.

  Egy bő negyed órát még a vécében maradtam, és a sarokban kuporogtam merengve. Majd feltápászkodtam, és bosszúra szomjazva visszasiettem az csoporttermünkbe. A kislányhoz léptem, aki visszautasított. Még mindig azzal az átkozott babával játszott. Megböktem a lány vállát, aki felvont szemöldökökkel fordult felém.

-       -Nekem te nem mondhatod meg, mit csináljak! Ha játszani akarok, akkor játszok! – visítottam torkom szakadtából.

-            - De még babát sincs, így nem tudsz babázni – szállt velem vitába.

 Hirtelen felindulásból fogtam, és kirántottam a kezéből a játékot. Minden erőmet bevetve, a hajánál fogva letéptem a baba fejét. A kislány szörnyülködésében sírva fakadt, én pedig csak hangosan felkacagtam.

-           -Most már te se tudsz – kuncogtam, a kezemben lógatva az üveges tekintetű, élettelen babafejet.

 A nagy ricsajra felfigyelt az óvónő, és odajött hozzánk. Leszidott engem, amiért tönkretettem a kislány játékát. Többször is elmondta, hogy helytelenül viselkedem, és ha még egyszer előfordul egy hasonló eset, akkor el fog beszélgetni a szüleimmel. Én csak vállat vontam, és azt mondtam, tőlem aztán most is beszélhet velük. Tudtam, hogy pimaszul viselkedtem, de annyira fel voltam dobódva a lefejezett babától, hogy megengedtem magamnak egy kis feleselést.

Második rész

Meghoztam a következő részt.

Köszönöm a tíz feliratkozót, és köszönöm "greeti szia"-nak a lelkesítő megjegyzést.

A részeket egyébként egy-két hetente fogom hozni, tudom, az előző rész megjelenése óta mindössze csak pár nap telt el, de ez a fejezet nagyon rövid, és nem túl jelentős.

Jó olvasást: Zsana

____________________________

Második fejezet: Szobatársak

   Miután Floyd elhessegetett a szobából, a két gorilla a lakosztályomhoz cibált. Még mindig fel voltam háborodva az erőszakosságukon, de nem túl sok mindent tudtam velük kezdeni. Kétszer akkorák és kétszer erősebbek voltak, mint én. Hagytam, hogy ráncigáljanak kedvükre, mint egy rongybabát. Több folyosón is végig mentünk, mire odaértünk az én hálómhoz, a 24-es szobához.

-         - A cuccaid már a szobában vannak – morogta az egyik gorilla, azon a mély, dörmögős hangján.

  Ezzel a mondattal el is ment a társával együtt. Nem hiányzott a búcsú puszi, de azért valami „szia”-féle jól esett volna. Sóhajtottam, majd az ajtó felé fordultam - Akárkik is lesznek a szobatársaim, biztos, hogy utálni fogom őket. Fő az optimizmus, mi? – gondoltam, és ezzel megragadtam a kilincset, lenyomtam, és kinyitottam az ajtót.  Egy pillanatig sem voltam bizonytalan, határozott léptekkel mentem be a szobába.

  Három lánnyal találtam magam szembe, egy nagyon kicsi, szűkös szobában. Az egész szoba ocsmány volt, és az alapbűzt próbálták elnyomni parfüm szaggal, amitől szerintem csak undorítóbb lett az egész. Körülnéztem. Négy ágy volt, szorosan egymás mellett. A bal legszélső érintetlen volt, a többit már úgy tűnt használatba vették a többiek.

-          -Sziasztok – köszöntem hangosan, erőltetett mosollyal.

 Visszaköszöngettek, és ezek után úgy gondoltam, ennyi kommunikáció elég is lesz. A bőröndöm a szoba közepén hevert, én fogtam, és az ágyam mellé húztam. Leültem az ágyra, és a három lányra pillantottam. Engem néztek, bámultak, de úgy, mintha embert öltem volna. Mondjuk, tényleg öltem embert, így volt okuk úgy nézni.

-          -Mi van? – kérdeztem kissé bunkó stílusban.

-         - Esetleg nem szeretnél bemutatkozni? – kérdezte egy hosszú, egyenes, sötétszőke hajú lány.

-         - Fölösleges, úgy is tudjuk, hogy ki ő. Lilo, a tömeggyilkos – vágta rá a másik.

-         - Ezt tőle is szívesen meghallgattam volna – szállt vitába a szőke.

 Már épp veszekedni készültek volna, mikor én hangosan megköszörültem a torkom, és közbe szóltam.

-          Ha már úgy is tudjátok, hogy ki vagyok, megtudhatnám, ti kik vagytok? – kérdeztem őket méregetve. Jó tudni, hogy kik ők, és miért kell őket utálni.

 A három lány összenézett, bólintott.

-         - Én Ronnie vagyok – mutatkozott be a szőke.

-         - Én Amy – biccentett az erősen, szemceruzával kihúzott szemű.

-         - Én pedig Wendy – mosolygott rám élénken a vállig érő, hullámos hajú lány.

  Mivel a neveket tudtam, hogy úgysem jegyzem meg, tovább kérdezősködtem, hogy másról jegyezzem meg őket. Mondjuk egy tulajdonságról, vagy hasonlóról.

-          - A neveket nem hiszem, hogy megjegyzem. Elmondanátok, hogy mit kerestek itt, ebben a diliházban? – kérdeztem.

 Láthatólag kellemetlen volt számukra a téma, nem lelkesedtek az ötletért, hogy kitálaljanak nekem. Engem viszont nagyon furdalt a kíváncsiság, hogy mások milyen indokból jutottak ide. Elsőként Ronnie szólalt meg.

-         - Én azért vagyok itt, mert megmérgeztem a mostohaapámat. De sajnos nem halt bele, úgyhogy szarügy – sóhajtott.

 Gyilkossági kísérlet? Ez még nem is volt olyan vészes, az enyémhez képest. Kérdően néztem a többiek felé, és vártam, hogy ők is elmondják. A következő vallomás Wendy-től jött.

-          - A legtöbb sulimból kicsaptak, és nem egyszer lefeküdtem a tanárral, ami sajnos napvilágra került - húzta el a száját a lány, majd beletúrt hullámos fürtjeibe.

 Meglepődve húztam fel a szemöldökeim. Azt hittem, a tanárokkal való szex csak a filmekben téma. Már csak egy lány maradt hátra. Várakozóan felé fordultam. A nevén gondolkodtam, amikor beugrott: Amy. Milyen egyszerű, és tipikus egy név! Én biztos valami különlegesebbet adnék a lányomnak.

-         - Az enyém nem nagy cucc – vonta meg a vállát, kis szünetet hagyva – Elméletileg dühkezelési problémáim vannak, ennyi az egész.

-          - Ennyi az egész? Lilo, ne higgy neki. Ez a csaj egy agresszív állat, mindenkit élve szét akar szedni – nevette el magát Ronnie, és pajkosan belebokszolt a karjába, mire Amy megragadta a kezét, és a szúrós tekintetével próbálta leállítani.

 Magamban megállapítottam, hogy Floyd nem hazudott, mikor azt mondta, én ritka eset vagyok. Felpattantam, és elkezdtem a régi, egyszerű fekete színű ütött-kopott bőröndömből kipakolni a hiányos ruhakészletemet. Nem sok ruhát hozhattam, és amúgy sem vehettem fel őket, hiszen az egyenruha viselése kötelező volt. Pakolászás közben a három lány kérdezősködni kezdett. „Tényleg megöltél harminchárom embert?”, „Miért csináltad?”, „Milyen érzés volt?”. Robotosan válaszolgattam rájuk, hiszen ezeket a kérdéseket már hatvanszor hallottam már, és hatvanszor válaszoltam is rájuk. Nem akartam tagadni, hiszen annyi szemtanú volt, annyi bizonyíték. És minek is tagadtam volna? Büszkén viseltem a tettem.

-         - Szóval megölted az osztálytársaid, mert gyűlölted őket? – foglalta össze Amy.

-          - Olyasmi – vontam meg a vállam lazán.

 Miután kész voltam a pakolással, a lehuppantam az ágyamra. Kibújtam a cipőimből, és kényelmes elfeküdtem rajta. A fejemet oldalra döntöttem, és az újdonsült szobatársaimra néztem. Nem tudtam eldönteni, mit gondolhatnak rólam. Ronnie kicsit úgy nézett rám, mintha csodálna, amit eléggé furcsálltam. Amy látszólag nem annyira kedvelt, ahogy Wendy se. Magam is meglepődve tapasztaltam, hogy megjegyeztem a nevüket. Végül is, három név még nem a világvége.